Shock!

Tudva tudván, hogy Vitalij Kuprij sokáig a Ring Of Fire oszlopos tagja is volt, kimondottan érdekes pont az új Artension lemezzel együtt értékelni a Lapse Of Reality lemezt. Hallatszik-e, hogy kivált Mark Boals bandájából a billentyűk császára? Hiányzik-e játéka a zenéből és ha igen, mennyire? Más lett-e a muzsika és mennyire tudta belevinni saját egyéniségét az utód?

Egyáltalán, másként játszik-e a friss tag vagy csak egy Kuprij-klónt sikerült felhajtani valamelyik isten háta mögötti konzervatóriumban? A Lapse Of Reality minden kérdésre megadja a választ, nézzük sorjában.

Az rögtön kiderül, hogy a full beteg neoklasszikus virga-maszturbálás kissé háttérbe szorult, bár ennek előjeleit már a Dreamtoweren is hallhattuk. Most pedig, amellett, hogy inkább a progos irányvonal a mérvadó, hangyányival befogadhatóbbak a dalok, imitt-amott némi slágeresedés is tapasztalható, legalábbis a lemez első felén. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a boszorkányos tehetségű zenészek alább adták volna az igényességet, hiszen Boals ugyanolyan fantasztikusan énekel, mint eddig mindig (néha persze irreális magasságokba emelkedve); Tony MacAlpine szólói ugyanolyan élvezetesek (bár nem biztos hogy instrumentális albumai e sorok íróját hosszú távon le tudnák kötni) és a ritmusok is lüktetőek, sodróak és kellően rafináltak ahhoz, hogy a figyelmet ébren tartsák (Virgil Donatit nem hiszem, hogy bármelyik prog rajongónak be kellene mutatni). Az új billentyűs, Steve Weingart pedig tényleg nem egy Kuprij-vérmérsékletű klaviatúra-gyilkos állat, hanem vélhetőleg kissé más gyökerekkel rendelkező, higgadtabb, de vérprofi zenész.

A más gyökerek itt talán az ős-prog rock csapatok hatásának felülkerekedését jelentik a klasszikus zeneszerzőkkel szemben, hiszen pl. a The Keyben egy nyúlfarknyi Wakemanes szólót hallunk és a többi önálló megmozdulása is inkább ezt az iskolát idézi, a gyakran előforduló zongorafutamokban pedig ezen kívül tetten érni a Queen és a Beatles-féle zeneszerzéshez való erős vonzódást is. Természetesen tele van zenei csemegékkel a lemez, vájtfülűek számára hetekig, hónapokig is elemezhetőek a részletek, apró finomságok.

Óriási riff- és témahalmozásokat és már-már fülsértő vokálokat tartalmaz a Darkfall (törik a csillár!), ez talán a leginkább progresszív metalnak (persze szigorúan a szó műfaji értelmében) nevezhető tétel. Aztán még ott van a Don't Know is, amiben súlyosabb riffekben fürdenek meg a tördelt ritmusok, ez a nóta is nagyon üt - Donati nemkülönben: egy amolyan kis mini-dobszólóval megmutatja, hogy is kell díszíteni. A Perfect Worldhöz pedig sikerült egy első hallás után kitörölhetetlen refrén írni és a dal építkezése is zseniális, megint csak egy jó kis Wakemanes Weingart-szólóval középtájt (természetesen a gitárral feleselget a billentyűs hangszer és, ahogy az lenni szokott, persze végül a hathúrosé az utolsó szó). Sablonos lírai tételben sincs hiány, a You Were There bájos, naiv romantikát árasztó hangulata azonban úgy az ötödik hallgatás táján már a léptető gomb felé vonzza ujjunkat. Persze valahol pont az a jó ebben a lemezben, hogy hallgatásról hallgatásra változhatnak a kedvenc dalok, kedvenc részek, lehetséges tehát, hogy ha ez az ismertető nem akkor születik, amikor, teljesen más számokat emelek ki.

Azt olvastam egy másik ismertetőben, hogy a brutális lemezhossz miatt (14 nótával most is valahol 70 perc felett járnak Boals-ék) kis adagokban lehet igazán csemegézni, elejétől végéig túl tömény az anyag. Nos, ebben lehet valami igazság, mert pl. a friss Pain Of Salvation (amely elvileg sokkal komolyabb, rétegzettebb, nehezebb muzsikát rejt) sokkal gördülékenyebben hallgattatja magát nálam, mint a Lapse Of Reality. Nyilván rossz az összehasonlítás, mert az konceptalbum, kerek egység, itt pedig különálló dalok hallhatóak, mégis, egyben tényleg kissé fárasztó a dolog. Kellő időt rászánva persze ezzel az albummal is meg lehet barátkozni, de talán a kevesebb néha tényleg több. Pláne, hogy ha az eddigi tendenciát vesszük alapul, akkor 2005-ben is tuti, hogy lesz Ring Of Fire kiadvány. Sőt, Japánban lehet hogy már meg is jelent vagy kettő plusz egy újabb Boals szólóalbum, hehe...

Összességében tehát jó ez a lemez, de az is biztos, hogy csak olyanoknak érdemes közelebbről megismerkedni vele, akik számára Boals, MacAlpine vagy Donati ilyen vagy olyan korábbi munkájából kifolyólag isten. Legjobb azonban, ha mindhárom nagy név iránt pozitívan elfogultak vagyunk. Nekem Boals azóta nagy kedvenc, mióta jó 9 évvel ezelőtt Malmsteen Trilogy-ján meghallottam, úgyhogy nincs mentség, ezt a lemezt is le kell nyelnem. A többiek meg döntsék el, érdekli-e őket egy olyan zene, amelyben zseniális tudású, a prog/jazz/rock/nemtommilyen stílusokban már komoly érdemeket szerzett örömzenészek kísérnek egy szirénahangú frontembert, aki szinte sosem jön le a padlásról. És ha már Kuprijjal kezdtük, fejezzük is be vele: egyáltalán nem hiányzik innen, a témával kapcsolatos további fejtegetések pedig az Artension Future Worldjének ismertetőjében találhatóak.