Shock!

Azért annak is van előnye, ha egy banda eltűnik 4-5 évre. A Riot esetében ez pont arra volt jó, hogy ezen intermezzo alatt retrospektíven megismerkedjek munkásságukkal a klasszikus 88-as Thundersteel lemezig. És minél többet hallgatom az elmúlt 18 év termését, annál inkább megjön a kedvem ahhoz, hogy egész a kezdetekig visszaássak.

Kevés szerethetőbb és hitelesebb metal bandát ismerek ugyanis, mindez persze egy szinte tragikus szintű alulértékeltséggel is párosul, de hát mit tegyünk, a rockvilág is legalább annyira igazságtalan, mint a mainstream. Pedig Mark Reale gitáros-főnök dalszerzői képességei, hozzáállása, sokoldalúsága (gondoljunk csak a Riot-étől teljesen eltérő zenei világú, Tony Harnell-lel közös Westworld projektre!) és persze gitározása tanítanivaló (kellene, hogy legyen). A fickó a legnagyobb Blackmore fanatikusok közé sorolható és egész egyszerűen döbbenetes, hogy az utóbbi Riot lemezeken mennyire saját képére tudta formálni a Mester zenei világát.

Persze kellett ehhez Mike DiMeo énekes is, aki éppen ebből a közegből, a Joe Lynn Turner-iskola jeles tanulójaként szállt be a bandába jó 12-13 éve. Akkoriban a Deep Purple MK2 reunion miatt éppen elbukott egy igen zsíros állást a nagy példakép helyén (a gondolattól is megborzongok, hogy DiMeo felénekelte az egész Battle Rages On lemezt is anno – nem igaz, hogy a turneres verzióhoz hasonlóan eddig még egy kalóz sem tudott hozzáférni a felvételhez!). És mivel a Thundersteel intenzitását és brutalitását már tényleg nem lehetett volna sehová fokozni (a még Tony Moore által felénekelt Privilege Of Power is érdekesen változatos anyag lett), csatlakozásával bejött (illetve visszajött) egy lazább vonal a Riot zenéjébe. Azóta pedig rendíthetetlenül szállítják a rainbow-sabbnál is rainbow-sabb lemezeket és egyik jobb, mint a másik. A legjobb ebben a zenében az, hogy ragaszkodik hallgatójához, ha elkapta, nem ereszti – és fordítva: nem lehet kiszeretni a Riot muzsikájából. Mindig vannak és lesznek nagyobb aktuális kedvencei az embernek, de ez a banda örök. Mint egy jó feleség: kikacsintgathatsz, de tudod, hogy ő az igazi – nem is unsz rá soha.

Mivel az idei bulikat a gyilkos hangú Mike Tirellivel (ex-Holy Mother, Messiah's Kiss) nyomta le a csapat, éltem a gyanúperrel, hogy az igen váratlanul felbukkant Army Of One albumon is ő lesz hallható. Kiderült azonban, hogy Mike csak egy passzentos helyettes volt az utóbbi időben intenzíven Lizards-ozó DiMeo helyén (emlékszünk ugye a tavalyi Glenn Hughes koncertre, ahol előbanda voltak?). Picit sajnálom, hogy végül is nem mélyült el ez a kult-csemegének számító kapcsolat, de a lemez hallatán semmi hiányérzetem nincs: a DiMeo-s Riot úgy jó, ahogy van. És hogy még kultikusabb legyen a dolog: Bobby Jarzombek és Bobby Rondinelli helyét a Virgin Steele ütős Frank Gilchrist vette át – jól tette, mert ügyes figuráival legalább kicsit helyrebillenti az idei VS lemez gépies dobtémái miatt kiábrándult rajongók bizalmát. De tényleg, a faszi óriási feelinggel üti végig a 12 nótás, 66 perces (egész pontosan 66:06, hehehe) lemezt. Mi pedig fülig érő szájjal hallgatjuk az éppen forgó számot, egyik ezért király, a másik azért zseniális, a harmadik amazért b...szott jó. Mark Reale tényleg mindent tud a hard rockról és a heavy metalról: egy alapvetően szűkös eszköztárból olyat létrehozni, ami ilyen hosszan is leköti a sokat hallott veterán metalosokat is, sőt, léggitározásra készteti őket... – nem sámli!

Minden meghallgatásnál külön kedvencet jelölhetnék meg: ebben a pillanatban éppen az album második felén található, málházós Still Alive a csúcs, azelőtt a hajbandás Knockin At My Door jött be nagyon vagy épp a Thundersteelt és nekem kicsit a Maiden gyors nótáit idéző címadó, mely egyben a lemez nyitónótája. De lehet, hogy legközelebb a kissé progosabb felépítésű It All Falls Down lesz a befutó (Mike itt aztán kiereszti a torkát, ahogy kell!) vagy épp a zúzós-lírai, Hammond-orgonás Helpin Hand. A szokásos konkrét Rainbow-nyúlás ezúttal a The Mystic képében érkezik, ezzel a Kill The King-et idéző dallal kicsit saját magától is lop Reale, de hát nincs is ezzel semmi gond, a lényeg, hogy jó és kész. Mint ahogy az egész lemez – már most egyértelmű, hogy ugyanolyan sokat hallgatós lesz nálam és a szimpatizánsoknál az Army Of One, mint elődei.

Nem tudom, mit lehetne tenni, hogy a Riot (el)ismertebb zenekar legyen, de azt hiszem, az a tény, hogy Mike DiMeo került Jorn helyére a Masterplan soraiban (csak nem Roland Grapow is rajongó?), nagyot lendíthet rajtuk. Mindenesetre nagyon jó lesz látni a faszit ismét élőben látni/hallani a Saxon előtt, remélem, az anyabandát is sikerül elcsípni valamikor a jövő év folyamán. (És most, hogy Tony Harnell kikerült a TNT-ből, remélem, Mark tud majd időt szakítani új Westworld nóták írására is.)