Shock!

Jómagam is azt gondolom, hogy Zombi Robi lejtmenetben van az utóbbi kiadványain, ami számos dolog együttes következménye is lehet, meg az is meglehet, hogy egyáltalán nincs igazam, szerencsére ezzel most nem is kell különösebben foglalkoznunk. Az ő neve hívószó a felhőtlen kikapcsolódásra, ahogy külföldről mondjuk a Rammstein, itthon pedig Ákos brand. Függetlenül az aktuális repertoártól, közönségének zöme egy érzés, egy látvány kedvéért érkezik, a főszereplőket majdhogynem zárójelbe is téve ezzel. Aki viszont manapság a szórakoztatásra rendezkedik be, annak alaposan fel kell kötnie mindenét, hiszen a „könnyű" műfaj mindenkor a legnehezebbek egyike volt, pláne ezekben a fogcsikorgatós időkben. A White Zombie hajdani frontemberére azonban e téren nem igazán hallottam még panaszt.

Mondanám, hogy az új felállású csapat partnere is ebben, de ekkor utánanézek, hogy a hajtott tengely „másik fele", John 5 gitáros immár egy évtizede itt zenél, és a bőgős Piggy D. is hasonlóan régóta űzi az ipart a zombigyárban. Valóban friss (?) igazolásnak csupán Ginger Fish dobos nevezhető, aki a Telecaster-királyhoz hasonlóan Marilyn Manson bandájából örökítette át művésznevét és fazonját. Amott ők a Holy Wood / Grotesque csúcskorszakban már alakítottak jókat, amire én is felettébb kellemes emlékekkel tekintek vissza. Ezeknek az arcoknak olyan színpadi rutinjuk van, hogy teljesen jogosan kérhetjük számon tőlük, mennyire tudják elvinni a balhét egy látványcirkuszban. Erről a tavalyi The Zombie Horror Picture Show címen futó DVD-kiadvány és az idei koncertalbum alapján mi is könnyen dönthetünk.

Ha ebből úgy is tűnne, a boltok polcai korántsem Rob Zombie koncertanyagokkal vannak kitömve, ezt megelőzően 2007-ben jelent meg tőle ilyesmi, az akkor még valóban újsütetű hangszereseknek is kikövetelve a vastapsot. Amaz sem volt egy vézna összeállítás, a Spookshow International Live-val azonban még azt is sikerült felüllicitálni. A 80 perces műsoridő itt tizenkilenc tételre oszlik, és bár hangszeres szólók is hizlalják, nincs rajta üresjárat. Ugyan emberünk (velem ellentétben) azt gondolja, hogy a legutóbbi album nyögvenyelős nyitónótája megfelel koncertindításnak is, de legkésőbb a másodikként érkező Superbeast hátán már mindannyian elindulunk az extázis felé. Még a White Zombie-érából kikölcsönzött, ótvar módon húzós More Human Than Human után sem tűnik laposnak egy Sick Bubblegum, és így pörög le a teljes program, Blitzkrieg Bopostól, Pussy Liqouröstől. Zenében is hangban is egy túlvállalások nélküli, őszinte produkciót hallgatunk – nagy örömmel.

Egyetlen, botrányosan széles vigyor az egész anyag, él, lélegzik, sőt harap, ráadásul a puritán, mégis tökéletes arányokkal hivalkodó megszólalással sikerült a színpadot valóban közvetlenül mellénk leparkolni. Apuka ötvenévesen is megmutatta, ráadásul a hatos sorszámú Zombie-sorlemez is itt van már a kanyarban!