Shock!

Tökre tetszett volna Rob Zombie legutóbbi lemeze, a The Electric Warlock Acid Witch Satanic Orgy Celebration Dispenser, ha nem kelt félkész benyomást az érthetetlenül hamar véget érő, emiatt félbehagyottnak tünő dalokkal. Azóta sem értem igazán, mi vitte erre a megközelítésre Rob barátunkat, de az öt év után megérkezett friss művel szerencsére jól kiköszörüli a csorbát, most nem vág el mindent váratlanul, idő előtt. Különösebben persze ezúttal sem eresztette bő lére a mondanivalót: 41 percet kapunk, és a tizenhét dalból hat csak a szokásos kis hangulati átvezető, de az ilyesmivel nincs bajom. Inkább legyen rövid és üresjáratoktól mentes egy lemez, mint hosszú és unalmas. Legutóbb pont ennek a lónak a túloldalára esett át Zombie bácsi...

Rob Zombie-ra bejáratott, régi arcként gyakran rámondják, hogy mindig ugyanazt csinálja, amiben rejlik valamennyi igazság, de azért lehet árnyalni. A The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy például most nem annyira az indusztriális-táncos-diszkómetálos vonalat viszi, hanem sokkal dominánsabb rajta a klasszikrockos irányultság. Olyannyira, hogy talán az Educated Horses óta egyetlen Zombie-lemezen sem éreztem ennyire meghatározónak Alice Cooper, az MC5, a Grand Funk Railroad és a többiek hatását, akik egyébként hol csak a mélyrétegekben, hol egészen a felszínig felúszva, de mindig ott kísértettek a főhős munkáiban. Mindezt persze értsd jól: Rob a hangzást tekintve mindig is korszerűbben, súlyosabban adta elő magát az említetteknél, de ezek a tapsolós ritmusú, direkt, együtténeklős himnuszok azért a vérében vannak.

A szokásos intró után robbanó The Triumph Of King Freak (A Crypt Of Preservation And Superstition) nyitása egyébként pont nem ezt az irányt vetíti előre. Egy jó zúzós, tonnasúlyú darabról beszélünk, ami akár White Zombie is simán lehetne J Yuengerrel a gitáron, még a pulzáló basszussal startoló, lüktető középrész is ezeket az áthallásokat erősíti. A The Ballad Of Sleazy Rider még őrzi ezeket e jegyeket, de itt már a tempó és a gurgulázó szólódíszítések is határozott arénarockos jelleget öltenek a dzsunga riffek alatt, a Shadow Of The Cemetery Mannél pedig totál átmegy klasszikus Alice Cooperbe Rob. És marha jól is áll neki, nincs ezen mit tagadni – ha nem hiszed el, hallgasd meg a The Eternal Struggles Of The Howling Mant, ami szintén igazi, '70-es évekbeli romlott rock a jellegzetes Zombie-soundba csomagolva. Ez az iskola a The Satanic Rites Of Blacula vagy a Shake Your Ass – Smoke Your Grass is, amik kicsit hagyományosabb megszólalással szintén simán felférnének az új Alice Cooperre, csak éppen jobbak a Detroit Stories dalainak többségénél. A kalapálós ütemű Get Loose viszont – a kezdéshez hasonlóan – elsősorban inkább a korai Rob-szólóéra híveinek jön majd be. Itt John 5 remekül eltalált, szitárszerű megoldásait érdemes külön kiemelni.

A legszélsőségesebb kilengést mindenképp a 18th Century Cannibals, Excitable Morlocks And A One-Way Ticket On The Ghost Train őrült, kifacsart country rockja jelenti, ami mondjuk nem feltétlenül az esetem, de kétségtelenül van benne ráció. A Boom Boom Boom boszorkányos-lidérces hangulatai viszont baromira bejönnek, igazi telitalálat, ahogy tökéletes egységet alkotnak benne a modernebb megoldások a vintage rockos ízekkel, ráadásul marhára ragadós – pont az az ellenállhatatlan, képregényes-pulpmagazinos-horroros jelleg ölt benne testet roppant hatásosan, amit sokan próbáltak/nak Zombie után csinálni, de ha összeáll nála a kép, senki más nem érzi nála jobban. Ugyanezt tudom elmondani a záró, delejező hangulatú Crow Killer Bluesról is, ahol nagyjából minden egyesül, amit csak szeretni lehet ebben a multifunkciós csávóban.

Rob Zombie persze javarészt a saját paneleit hozza ezen a lemezen, de hát 56 éves, tőle sem kell már nagy vívmányokat várni. Ha szereted, nincs okod panaszra, ez egy jó nótákkal teli, üresjáratoktól mentes album tőle – a tábor garantáltan elégedett lesz a The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracyvel. És mivel a táborba tartozom, kap is szubjektív fél pont pluszt.