Shock!

Ijesztően kezdődik az új Rotting cd, egy üvöltéssel, bele az arcunkba, jól. Aztán riffek, majd valami effektezett vokál, hm, ez azért szokatlan a csapattól. Na jó, az utána következő gótikus hatás már a megszokott irányba ránt vissza, a dal végén még egy feelinges gitárszóló is helyet kapott. Ebben a stílusban ez a fajta gitárvarázslás meglepő. Ahogy nézem az infót, pont ebben a dalban vendégszerepel a Dream Evil és a Firewind gitárosa, Gus G., tehát így már nem is annyira döbbenetes az a szóló.

Amúgy a zenekar visszatért gyökereihez, mármint a régi sötétebb, szilajabb világhoz, némi női kórustémákkal megspékelve, amit a második dalban (Thy Wings Thy Horns Thy Sin) hallhatunk először. Nem mondom, hogy egyszerű hallgatnivaló, a Theriontól ugyan megszokhattuk már a bő kórusokat, azért itt mégis más. Valahogy bizarabb. A harmadik nótában a keleties témákat vegyítik furcsa hangmintákkal, nem éppen tipikus blackes gitárriffekkel. Nem is olyan rossz ez, másra emlékeztem, vagyis inkább a felejtős zenekarok közé soroltam eddig a csapatot (igaz nincs meg a teljes életművük, csak néhány sorlemez) Na, szóval itt a harmadik nótában szinte nem evilági hangulatot bírtak varázsolni, a dal címe egyébként Athanati Este, mögötte a görög abc betűivel is ott figyel a cím, felteszem nem angolul hörög Sakis, bár ezt nem érteni úgysem. A billentyűk már megint nagyon a háttérbe szorultak, legalábbis a szőnyegezés része, szinte alig lehet észrevenni a jelenlétüket, csak ha nagyon odafigyel az ember.

A negyedik nótában megint a samplerekkel varázsolnak, majd egy igen feszes riffet bírtak írni, némelyest tördelt ritmusokkal, már megint kénytelen vagyok meglepődni és azt is érzem, hogy kezdem kedvelni ezt a lemezt. Nem lehet elintézni egy-két hallgatással, rejt ez még finomságokat a későbbiekben is. Kicsit monoton ugyan a dal öt percen keresztül, de elhiszem nekik, hogy pont ez volt a céljuk. A következő tétel úgy kezdődik, mintha tipikus black dal lenne, legalábbis a folyamatosan kopogó pergőből ítélve, de a riff megint olyan oda nem illően szaggat, erre jönnek a női kórusok, samplerek, teljesen szétcsúszik a dalszerkezet, már nem is dal, hanem valami egészen furcsa massza, repetitív részekkel. Mázli, hogy nem borultak el teljesen (itt még), és raktak bele kapaszkodókat az egyszeri zenehallgató számára is, így nem mondható el, hogy belegunnyadtak valami álművészi önmegvalósításba. Csak kísérleteztek egy picit, az meg sosem baj.

A hatodik dal csellóval indít (mondjuk szerintem szinti), az effektezett vokált mintha fordítva játszanák le, hegedű is szól, tiszta lágy az egész, lírai pillanatokhoz érkeztünk, úgy érzem, és tényleg. Finom gitárszóló, inkább csak a hangulat kedvéért pár hang, semmi virga, semmi magamutogatás. A vokáltól (sampler) azonban mindez mégsem angyali, hanem ördögi. Utána tikatika a hetedik dalban, thrashes, be is lendülnek rendesen, a vokál "csiharattilás". Úgy látszik most jön a durvulós része a lemeznek, a nyolcadik szám (Shades Of Evil) is gyors, a riff megint szétfacsart, kezdek rájönni, ez az album nem a Dalokról szól, hanem valamiféle különös hangulatokról. Még nem tudom eldönteni jó-e ez így vagy sem, ahhoz több jóval hallgatás szükségeltetik. Előfordulhat, hogy az átlaghallgató nem sok kapaszkodót fog a zenében találni, és ezzel rajongókat vesztenek. Az utolsó két dal ezek után már sok meglepetést nem rejt.

Dark/gót/black zenék után kutatók akár meg is kedvelhetik ezt a lemezt, nem biztos, hogy rögtön tetszeni fog, kell neki idő, aztán majd beérik. Vagy nem. Egyelőre kapnak egy hetest, a lemez elején igencsak megfogott ez a stíluskeverés és szokatlan mozzanatok tömeges jelenléte, de a végére kicsit megszürkült az egész, elveszett az izgalom, az érdekesség. Az azonban már most leszögezhető, hogy abszolút nem kommersz lemezt készített a Rotting Christ.