Szerintem többször is merengtem már azon itt, vajon mi indít egyes régi zenekarokat a visszatérésre. Bizonyos esetekben egyértelmű a helyzet: a nosztalgia miatt ki lehet még sajtolni némi dollárt a névből pár hakniturnéval, netán a tagok olyannyira összenőttek annak idején, hogy nem tudnak elszakadni egymástól, esetleg tényleg ma is feszíti őket a közlésvágy. Ezek mind legitim indokok, és amennyiben egy-egy ilyen visszatérő album kiugróan jól sikerül, alapvetően nem is szokott érdekelni, mit akarnak megint a színtéren a letűnt korok veteránjai.
Na, a Roxy Blue esetében a fentiek bajosan állnak meg. A memphisi csapat annak idején egyetlen lemezt ért meg 1992-ben, már a hajmetal-éra alkonyán, és a Want Some?-ból nemhogy sikersztori, de még csak olyan vallásos tisztelettel emlegetett rétegfavorit sem lett, mint mondjuk a szintén mostanában visszatért Spread Eagle első lemezéből vagy a feltámadni készülő Shark Island debütálásából. Szépíthetném a dolgokat, de minek: későn érkeztek, és egyáltalán nem voltak különlegesek vagy kiugróan jók. Szó se róla, a műfaj nagy rajongójaként természetesen nekem is megvan a lemez, helyén kezelve kedvelem is, mert akadnak rajta pofás dalok (a töltelékek mellett), de meg sem fordult a fejemben, hogy ez itt nem egy lezárt történet. Nos, a srácok másképp látták, ráadásul háromnegyedrészben a régi felállásban tértek vissza: Todd Poole énekes, Josh Weil basszer és Scotty Trammell dobos is felsorakozott az ügy mellett. Egyedül a menő fogorvossá vált Sid „Boogie" Fletcher gitáros helyén áll új ember Jeff Caughron személyében.
A visszatérő album tulajdonképpen pont olyan, amilyet várni lehetett (már ha tényleg él ember a földön, aki VÁRTA ezt a lemezt, tehetném hozzá némi rosszindulattal). Hálistennek ők sem akarták eljátszani, hogy nem telt el közben csaknem harminc év, de azért vastagon ott vannak a zenében a bandára 1992-ben jellemző fogások is. Szándékosan nem számolok be saját stílusról, a Roxy Blue ugyanis – például az említett Spread Eagle-lel és Shark Islanddel szemben – nem nagyon rendelkezett ilyennel: korrekt egyveleget toltak a Warrant, a Firehouse, a Trixter és társaik vonalán különösebb egyéniség nélkül, tulajdonképpen szabadon behelyettesíthető jelleggel, és kész. Ennek megfelelően a legjobb pillanatokban ez a lemez is amolyan kellemesen ismerős megmozdulásokat vonultat fel. Meggyőződéses hajmetalistaként elbólogatok a Silver Lining, a Rockstar Junkie, az Outta The Blue, a Blinders, a How Does It Feel vagy az Overdrive ezer helyen ezerszer hallott, mégis működőképes riffelésére, dallamfordulataira, hangulataira. Viszont a több dalban is erőltetett modernebb, dzsungább, durvább íz szerintem nem áll igazán jól a Roxy Blue-nak, ennek megfelelően a Til The Well Runs Dry vagy a Human Race a lemez legkevésbé meggyőző darabjai. A What's It Like szerencsére erősebb, de az efféle szabású dalok közül egyértelműen a Scream a legpofásabb, ahol a melodikus kezdés hallatán azonnal felkaptam a fejemet, és ugyan a verze itt sem az igazi, de a bridge és a refrén egyaránt kiemelkedő.
Sajnos az album megszólalása elég olcsó, fapados és tufa, ezen a téren biztosan lehetett volna jobb a végeredmény, le is vontam miatta a pontszámból egyet. Bár ha nagyon jófejek akarunk lenni, úgy is nézhetjük, hogy legalább nem Frontiers-féle konzervhangzású egyenprodukciót kaptunk... A kötelező cinizmust félretéve ugyanakkor nem akarok mindenáron belerúgni ebbe a lemezbe, mert a soundot leszámítva nincs vele nagy gond, csak hát a Roxy Blue 1992-ben sem számított a világ legegyénibb, legizgalmasabb csapatai közé, és most sem tartozik. Persze amennyiben régen bírtad őket, egy hallgatást azért megér a lemez, de amúgy simán kihagyható.
