Shock!

Újra itt van Andersen, a nagy meseíró, aki mintegy 10 évvel ezelőtt kezdte újra áldásos tevékenységét. Igaz, kimeríthetetlen fantáziája akkoriban kissé más jelleget öltött a korábban megszokottól, de a szimfonikus alapú prog metalra (is) fogékony mesebarátok hamarosan ráéreztek az újdonság ízére és keblükre ölelték a nagy meseírót.

Igaz, a mesemondó, aki a történetek tolmácsolására vállalkozott, kezdetben nem állt a helyzet magaslatán (korrektül, ámde kevés átéléssel mesélt, előadásmódja így kevésbé emlékezetes), de két utódját sokáig emlegetjük még öregkorunkban is. Jelenleg is a harmadik mesemondóval mondatja el meséit Andersen, aki lassan egymaga többet regélt már, mint elődei együttvéve.

Két évvel ezelőtt megszületett az egyik legjobb kötet, amelynek külön érdekessége az volt, hogy a nagy meseíró fantáziájának sötétebb, komorabb oldalát is megismerhettük. Annyira fantasztikus lett a végeredmény, hogy komolyan meglepődtem azon, hogy alig két év elteltével egy újabb Andersen-gyűjteményt foghatok kezembe. Nem várhattam olyan radikális újdonságokat, mint legutóbb, nem is kaptam semmi ilyesmit; ellenben úgy tűnik, némi visszalépésnek lehet tanúja az, aki belelapoz a legújabb mesekönyvbe. Bizony, némely motívum ismerős korábbról és valahogy a történetek sem annyira lenyűgözően izgalmasak, mint azelőtt. Meglepően nagy a szöveg nélküli, pusztán zene aláfestéssel ellátott mesék száma is, ami persze nem baj, hiszen Andersen mester szavak nélkül is sok mindent ki tud fejezni, lévén elsőrangú muzsikus. Mégis, nem tudok rosszat szólni erre a műre sem, hiszen érezhető, mennyire szívvel-lélekkel és fanatizmussal hozta létre a nagy meseíró. Árad belőle az elkötelezettség, az alkotásvágy, az általános színvonal pedig semmivel sem csökkent. Amikor pedig a kötetet forgatom, nem tudom letenni. Kérdés persze, hogy némi idő elteltével, amikor esetleg már egy újabb gyűjtemény is elkészül, hogyan fogunk tekinteni Andersen 2005-ös munkájára. Biztosan megszépítené ezen művel kapcsolatos emlékeinket, ha tényleg láthattuk volna a meseírót és társait azon a közönségtalálkozón, amely idén ősszel végülis elmaradt.

Break Your Chains, Not My Kind, Seven Days, Paper Blood stb. - mind-mind mérföldekről felismerhető, remek tételek; köszönhetően Andersen markáns stílusának, mely csak és kizárólag rá jellemző. Tehát továbbra is egyéni és bárki-bármi mással összetéveszthetetlen, de saját ezúttal saját korlátain belül maradt és onnan kitörni nem szándékszik. A nagy mesemondó mintha csak megijedt volna saját merészségétől, amit legutóbbi alkotásaiban tanúsított (beszéljünk csak többes számban, hiszen a Mission is egy, a másság jegyében született remekmű). De sebaj, a minőség továbbra is megkérdőjelezhetetlen, a mérce pedig a legtöbb próbálkozó számára legalább olyan magasan van, mint disznónak a stelázsi...