Shock!

Ha valaki esetleg kérdőn felhúzná a szemöldökét ki is az a Ryo Okumoto, annak elárulom, hogy a Spock's Beard billentyűse. Így mindjárt el lehet helyezni a zenei világot. Természetesen Ryo nem csak Spock's Bearddel zenélt, hanem sok más neves, nem is igazán rockzenei előadóval. Tehát zenei ízlése széles spektrumban mozoghat, amit a szólólemezen hallható dalok is kiválóan példáznak.

Mint minden hangszeres szólólemeztől - főleg, ha prog. darabról van szó - kicsi tartok, sok az elszállt, zenei alázat nélküli zene, öncélú magamutogatásból tengernyi fellelhető, akár neves zenészek közreműködésével is. A Coming Through 8 tételt rejt, az első (Godzilla VS. King Ghidarah) elborult, fúziós jazzes instrumentalizmus, szerencsére a billentyűk mágusa utat, teret enged a többi hangszeresnek is, hahh, de miket lehet itt hallani a különböző hangszereken, de finom dolgokat... Csöpög az ember nyála és irigykedik, hogy lehet ilyen laza eleganciával előadni ezeket a hallhatóan nem két perc alatt megtanulható témákat. A második tétel (The Farther He Goes, The Farther He Falls) már énekes, kicsit lazább is, nyilván. Lehet most megütköznek néhányan, de az énekről George Michael jutott eszembe. Kinek is a hangját halljuk? Nohát, Nick d'Virgilio-ét! A harmadik dal, a Slipping Down szintén énekes, Bobby Kimball, a Toto-ból énekel, kiderült, hogy rengeteg zenész szerepelt Ryo lemezén, így eklektikus a végeredmény, ami mindenképpen az összkép javára írandó. Tehát a Slipping is laza, inkább amolyan amerikai rádiós igényes rock, hmm... most megint lehet megütköztök, de Prince hatását érzem, nem is kicsit, olyan fekete zene. Fúvósokkal, Hammond-szólóval, ez nagyon ott van!

A Highway Rollerben egy ifjú dobost üdvözölhetünk, Sage a neve, 12 éves és Ryo fia. A mikrofonnál Glenn Hughes. A dal szintén laza, lüktetős darab, ha jól tudom, Steve Lukather gitározik éppen. Kicsit szólózik is, tipikus örömzenélős dal, nem más. Az ötös Free Fall már hallható volt egy korábban megjelent maxin, instrumentális, igazi prog. tétel, az a fajta, ahol eleresztik a zenészek magukat, legyen free és jazz és nem baj, ha elvontak vagyunk egy kicsit. A nehezebben emészthető fajtából való. Azért kikeverednek belőle egy szép lezárással. A Coming Through merengős zongorás líra, az a fajta, amikor később kapcsolódnak be a hangszerek és szépen fokozatosan kerekedik az egész, énekkel, most így Karácsony előtt illik az ünnepi hangulathoz is. A Close Enough terjedelmes, majd' 19 perces, amiben van minden, űrös hangulat, emelkedettség, lassú kibontakozás, agyas szólók, igazi progresszív betétek, egy kis énekszó, ami alatt lazul a hangszeresek játéka, mesélős hangulat, még dobszóló is (szívemet melengető). A záró darab, a The Imperial Ryo-ról szól, finom, érzelmes, hangulatos lezárás. Az ilyenekért lehet szeretni a billentyűs hangszereket, legalábbis nekem szimpatikus az a fajta zenei alázat, ami átsüt a dalokból.

Egyáltalán nem tartozik az emészthetetlen kategóriába a lemez, nem kell félni tőle, színes és végtelenül igényes, de a legfontosabb, hogy igencsak élvezetes, ízes. Csak azért nem adok maximumot rá, mert nem alapmű, "csak" egy iszonyatosan jó lemez, amit profi zenészek készítettek.