Shock!

A minap szembejött velem egy aránylag frissen alakult glam/hard rock csapat videója, a szokásos képi megjelenítésben: kifestett körmök és szemek, púder, tupír haj, negyed kiló testékszer, színes ruhának csúfolt hálóingek... szóval el tudjátok képzelni. Mindez a manapság reneszánszát élő retróőrületben még nem is lenne olyan vérlázító, ám amikor az énekes megszólalt azon a kiherélt, nyihogó-nyafogó hangján, abban a másodpercben átéreztem Gene Simmons pár évvel ezelőtt tett kijelentését: a rock (tényleg) halott! Mert ha neadjisten a közeljövőben ilyen tehetségtelen bohócok fogják alakítani a műfajt, akkor már tényleg jöhetne inkább az atomháború. De azért nyugtassatok meg: ugye nem ez lesz a rockzene jövője?

Persze a fenti negatív élmények száműzetésére is létezik megoldás. Például amikor ugyanezekben a napokban, csak úgy a semmiből épp szembejön veled a svéd Saffire legfrissebb albuma, olyankor bizony egy szempillantás alatt visszatér a rockzenébe vetett reményem. A skandináv hard rockerek előző lemeze kapcsán sem voltam már rest áradozni, amire nyilván meg is volt az okom, azonban a három-négy esztendeig érlelt új dalokkal, úgy érzem, hogy egy még magasabb szintre emelték az eddig is komoly potenciált magában hordozó színvonalat. Panaszra egyébként annyira nem is lehetett okunk ebben az évben, hiszen ezen a vonalon a bejáratott nevek mindannyian minőségi produkciókat raktak elénk az asztalra. A Black Swan, az újra aktív Thunder és a Treat is nagyon jó formában vannak jelen a színtéren, a fiatalabbak közül pedig a Girish & The Chronicles az, akik még tartják a lelket a műfajban, hogy csak párat említsek az aktuális termésből, de állítólag idén lesz még új Harem Scarem és Winger is.

Az említett alakulatokhoz hasonlatosan a Saffire legnagyobb ütőkártyája is természetesen valahol a mikrofonnál keresendő. A logisztikai területeken tevékenykedő targoncavezetők fizimiskájával rendelkező Tobias Jansson a bevezetőben említett látványos frontember tökéletes ellentéte, ami ugyanúgy a hangi adottságokra is igaz. A fickó egy igazi kincs! Orgánuma a klasszikus Dio-iskola minden apró jellegzetességét magában hordozza, s ha ez nem lenne elég, tegyük még hozzá az Inglorious őstehetsége, Nathan James stílusát is, melyben ugyancsak egyesülnek azok a fajta ellenállhatatlan frazírok, amelyektől egy jól megírt dal a kezdeti parázslást követően valósággal lángra kap, ha engeded neki, hogy utat törjön a lelkedhez. Márpedig ütős dalokból itt aztán nincs hiány, a hangszerelés pedig pontosan olyan feszes és zsigerien természetes, ahogyan ennek a muzsikának meg kell dörrennie, és amitől a hangerőt mindig csak egyre feljebb kell tekerned, annyira magával ragad és beszippant minden élethelyzetben. Külön kiemelném Dino Zuzic küszöbig betorzított Hammond-recsegtetéseit, melyeket folyamatosan röfögtet minden nóta alatt, így az embernek szinte végig olyan érzése van, hogy a néhai Jon Lord és Ken Hensley áttetsző szelleme fülig húzódó szájjal mosolyog a háttérben. E tekintetben a Deep Purple- és a Uriah Heep-hasonlat is adja magát, de valójában a korai Gotthard, a Dio, az Adrenaline Mob, a már említett Inglorious és a Winger veretes-dallamos hard rockja inkább a mérvadó.

Persze sokan legyinthetnének rájuk, amiért valami elképesztően pimasz módon pufogtatják a zenei közhelyeket és a tízmilliószor alkalmazott komponálási módszereket, de mindezeket olyan ízlésesen és ragadósan tálalják, hogy nem tudsz nekik ellenállni. A sokszor csak pár másodperces, a legjobb pillanatokban odaszurkált villantásokkal, illetve a magabiztos nyújtásokkal és az átgondolt figurák összefűzéseiben gazdag szólókkal pedig szintén csak azt bizonyítják, hogy topmuzsikusok. Az olyan dalokkal, mint a zsíros riffekkel hengerlő Mr. Justified, az energiabomba, lüktető-pulzáló címadó, vagy a lehetetlenül dallamos refrént rád zúdító The Rapture, képtelenség tévedni. Ne lepődj meg azon sem, ha esetleg maga a nagy Ronnie James Dio jelentkezne be valamelyik párhuzamos univerzumból, miközben terpeszállásban útjára indítod a headbang-himnusz Read Between The Liest, ami akkora ős-Dio-utánérzés, hogy attól fal nem marad lebontatlan. Csak hangosítsd fel a Hammond-gyilkolós intró utáni málházós bevezetőt, és érteni fogod, mire is gondoltam. A lírai Flight Of A Thousand Wings is az idei év csúcsteljesítményei közé kívánkozik: amikor Victor Olsson gitáros a második refrén után odajátssza azt a melódiát (majd közvetlen utána azt a laza szólót), minden alkalommal elolvadok.

Kíváncsi leszek, ki fogja ezeket a kompozíciókat felülmúlni az idén a műfajon belül, de gyanítom, hogy talán a Winger kivételével gyakorlatilag senki. Az én év végi listámon már most bérelt helyük van, s ha te is nagy híve vagy a nagy elődök nyomait követő újabb kori alakulatoknak, a Saffire neked is kötelező házi feladat kell, hogy legyen. Itt szó szerint MINDEN a megfelelő helyén van, még ha csak okosan kitalált, bejáratott panelekből összerakott biztonsági játékról és múltidézésről van is szó. Ha legközelebb kicsit bátrabbak lesznek, akkor a maximális pontszámot is megkapják. De az is lehet, hogy nem kell ide semmilyen kísérletezés és zenei kalandozás... ez így működik a legjobban, így jó, ahogy van.