Shock!

Germán csapat bemutatkozó anyagával van dolgunk. Az ötösfogat igencsak melodikus nótákat pakolt a korongra. Az intro után felcsendülő Burn down the Night tüstént bepillantást enged mindabba, ami a balszerencsés hallgatóra vár. Nulla eredetiség, klisé hegyek mind zeneileg, mind szövegileg.

Amit pedig az inkább vékonyka és kellemetlen, mintsem erőteljes orgánummal rendelkező Markus Engelfried énekes a sikoltozások terén rendez, az egyenesen hajmeresztő. Neoklasszikus zöngeményekkel megtűzdelt iszkolás, némi bemutató a hangszeren ügyködő művészek szólóra termettségéből. Félreértés ne essék: a dalnok keserves vonyításai nélkül egészen tűrhető lenne a motyó. Vagy ha legalább nem azt zengedezné, hogy burn down the night, fight to survive, meg hogy reach for the sky... Jaj. Jaj. Ez így együtt kicsit sok.

Sajnos a visszafogottabb nóták (pl. Lonely Nights, Heart of Stone) sem kecsegtetnek sokkal több mámoros pillanattal - noha némileg elviselhetőbbek, mint a kezdés... Tán bennem van a hiba, de a Silent Killer újfent idegenkedést vált ki belőlem. Hiába jön le belőle annyi dallam, amennyivel tengereket lehetne feltölteni, mégis klisésnek érzem. És hiába hasonlítgatja őket az ismertető akár az Edguyhoz, akár a Royal Hunthoz, ez még önmagában édeskevés. A középszerű felhozatalban szerepel még az aránylag jól eltalált, energikus Cry in the Rain, valamint az érdektelenség határait feszegető többi nóta, melyekről közülem senkinek sincs kedve irkálni.

Valaki emberbarátiból szólhatna a legényeknek, hogy a borítón vonagló, csaknem-pucér nőci még nem garancia egy album sikerére. Nem ártana legalább egy icipici eredetiséggel szolgálni - vagy ha ez nem megy, hát írjanak bivaly nótákat. Esetleg keressenek jobb frontembert. Mert ez így oly uncsi és (jóindulattal) átlagos, mint egy mélán kérődző szürkemarha.