Shock!

Tény, hogy a Satyricon egyfajta ikon-csapattá vált a black metalon belül, illetve mára inkább "etalon a metalon belül" - a trve blackerek úgyis sorozatban hányják magukra a fordított keresztet, ha a zenekar neve szóba kerül. Új kiadóhoz szerződtek, ami talán azt is eredményezi hosszú távon, hogy szélesebb látókörrel bíró emberek is meghallgatják őket és rájönnek, ez bizony jó zene.

Még akkor is, ha gyakorlatilag nagyjából semmi köze nincs a Now, Diabolicalnak az eddigi albumokhoz (vagyis még az előző alkotáshoz némileg igen). Amit most játszanak, az egy végtelenül puritán zene, annyira egyszerű riffekkel, amennyire csak lehet (illetve talán nem érezték túl cikinek). Ha Satyr nem hörögne, akár valami furcsa hangulatú rock 'n roll alapú dark rocknak is simán beillene a korong. Ahogy a zene is egyszerűsödött, a hangzás is, ennyire polírozatlan gitárt és dobot rég hallottam – ettől még élvezhető persze, simán.

Egyébként mikor először meghallgattam, nem is igazán tetszett, valahogy többet vártam, bonyolultabb dalokat. Aztán eltettem pihenni a cd-t, és úgy egy hónap után újra és újra meghallgattam, és ekkor ért be a zene. Még az sem zavar, hogy az A New Enemy-ben Satyr énekelni próbál. Vagy valami hasonlót. Legalábbis nem acsarkodik meg károg. A The Rite Of War Cross egyes részei is egyértelműen homlokráncolást fognak kiváltani a régi rajongókból, az meg, hogy Satyr képes arra, hogy egy-két hangot reszeljen végig a nótákban, és ennek még örülni is tudjunk - pofátlanság. Meg az is, hogy igazából a nyájas hallgató simán érezheti azt, hogy egy nótaötletből gyártottak a lemezre 8 dalt.

Persze még mindig monoton, és nyilván kell hozzá hangulat, hogy egyvégtében végigpörgesse az ember - de megéri a ráfordított időt, egész egyszerűen olyan groteszk hangulata van a mai Satyriconnak, amit semmilyen más csapat nem tud. Legalábbis ilyen formában nem.

Szóval a Satyricon a képünkbe röhögve mondta most, hogy viccelődve is tudnak gonoszak lenni. És még a borító is üt.