Shock!

Nem tartozom azok közé, akik kényszeresen hivatkoznak saját korábbi cikkeikre, de most muszáj visszautalnom arra a megjegyzésre, amit kedvenceim kedvenceivel kapcsolatban tettem nemrég. K.K. Downing kapcsán jegyeztem ugyanis meg, hogy nála először merült bennem fel: érdemes lehet visszaásni azokhoz a zenékhez, amiket ő emleget fiatalkori kedvencként. Valóban nagy élmény volt utána meghallgatni a Quatermass lemezét 1970-ből, amelyről ezen sorok olvasói közül is rengetegen ismerhetik a Black Sheep Of The Familyt, igaz, nem eredetiben, hanem a Rainbow előadásában. Ezen a mezsgyén elindulva aztán nem sokkal később azon kaptam magam, hogy hasonló, feldolgozásból ismert régi dalokból állítok össze playlistet, hiszen ha már Rainbow, akkor Still I'm Sad, ha már Priest, akkor Diamonds And Rust, és így tovább a végtelenségig. A mindenáron rockerséget kinőve aztán lehet nagyokat csodálkozni, milyen jók is a dalok origináljai egyik-másik esetben, na meg, hogy nem egyszer derül ki: amit eredetinek hittünk, valójában az is már a harmadik feldolgozás volt. Szóval baromi jó kis játék ez, és láthatjuk belőle, a rocktörténelem mennyire fontos része a újragondolás. Akárcsak a remake-ek a moziban – néha jót mulatok azon, amikor valaki ezeken pampog, holott nem egy, nem kettő közmegegyezéses alapműről köztudott, hogy még véletlenül sem volt eredeti ötlet.

Nem tartozom a földkerekség legnagyobb Saxon-fanatikusai közé sem, de ez a zenekar azon kevesek egyike, akiktől bármit elfogadok, legyen szó lemezdömpingről vagy akár klasszikusok mű-szimfonikus újragondolásairól. Sőt, kritikusunkkal egyet nem értve én Biff személyes hangvételű szólóalbumát is díjaztam. Brit veteránjaink bármit is csinálnak, hatalmas királyok. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy rossz lemezük sose volt, sőt, a legjobbjaik közül néhány egyenesen az elmúlt húsz évben született; élőben mindig szenzációsak, és valahogy különösebb PR-erőlködés nélkül is rokonszenvesek tudtak maradni az évek során. Nem volt tehát kérdés, hogy az ő esetükben a más bandáktól már jól ismert kivárós gyakorlatot, a teljesen felesleges, unalomig játszott kedvenceket tartalmazó feldolgozáslemezt is benyelem. Tegyük persze hozzá: ezek a dalok tényleg azok, amelyeken ők maguk felnőttek, és amelyeket valószínűleg szarabbnál szarabb korai garázsbandáikkal is megpróbáltak megszólaltatni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem beszélve arról, hogy a csapat korábban is szerette a cover nótákat: Set Me Free, Ride Like The Wind, I Just Wanna Make Love To You, In The Court Of The Crimson King – egytől egyik remek választások és jól eltalált verziók a zenekar legkülönfélébb korszakaiból, miért is ne legyen ilyesmiből teljes lemez? Főleg, ha mindegyik dal hasonlóképp saxonosodik.

Egy négy évtizedes angol heavy metal zenekar gyökerei pedig tényleg elég jól visszavezethetők azon slágerekhez, amelyeket a Saxon gyűjtött egy csokorba: Beatles, Stones, The Kinks, Sabbath, Hendrix, Purple, Zep, Thin Lizzy, AC/DC – nyilvánvaló, megkerülhetetlen hatások, persze az Evil Woman kicsit csalás, hiszen azt Iommiék is csak feldolgozták (rajta is van az említett playlistemen a nem kevésbé súlyos eredeti!), de például a Motörhead Bombere már inkább talán kollegiális tiszteletadás, és persze van meglepetés is a Toto Hold The Line-ja formájában, amiről nem feltétlenül tudom eldönteni, hogy jó-e vagy sem. Főleg Biffnél érezhető, hogy túl nagy falat, mindenesetre érdekes. Már csak azért is, mert a többi daltól nagyon eltérő színtér terméke, és a rockzenén kívül is mainstream sláger volt már a maga idejében is. Felmerül a kérdés, érdemes lett volna-e még pár hasonlót felvenni, esetleg az amúgy meglepően rövid, kábé EP-nyi játékidőt növelendő. Persze elérhető még egy ITunes-bónusz is, az UFO Shoot Shootja (ezzel sajnos nem sikerült megismerkednem eddig), de harmadik-negyedik hallgatás után, az anyagot egyre jobban megkedvelve kicsit sajnálom, hogy az amúgy nem valami tigris See My Friends (The Kinks) után nem folytatódik a lemez, illetve, hogy ehelyett nem inkább mást tettek rá. Alapvetően pedig nem igazán nyúltak mellé a Paint It Black-, Immigrant Song-, Speed King-, satöbbi-félékkel, ha a tizenegy dalt tizenegy sorlemezen szórják el az elmúlt huszonöt évben, simán belesimultak volna az összképbe.

Kellemes hallgatnivaló a remélhetőleg hamarosan legálisan is meginduló grillszezon rockosabb alkalmaira.