Ha egy zenekar túl nagy lánggal ég, előfordul, hogy a tagok egy idő után nem tudnak mit mondani egymásnak, nincs meg a közös hang, és lassított felvételként darabjaira hullik minden, amit addig felépítettek. Van, aki ilyenkor terapeutát fogad és készít egy rossz lemezt, vannak, akik külön utakon indulnak el, hogy megvalósítsák önmagukat.
Azt mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy melyik a számára legmegfelelőbb döntés, az azonban egészen biztos, hogy a System Of A Down hosszú időre jegelte magát. Serj Tankian jellegtelen albuma korábban került piacra, mint a két SOAD tagot (Daron Malakian és John Dolmayan is magában foglaló Scars On Broadway-é, ám már felületes hallgatás után is ordító a minőségi különbség a két anyag között – illetve az is kiviláglik, hogy ki (volt) az igazi zenei agy a SOAD-ban.
Akárhogy is nézzük, a Scars On Broadway című (vagy címtelen) lemez egy slágerparádé, mely dalok többsége csont nélkül felférhetett volna a következő SOAD lemezre. Az egyetlen dolog, amit „meg kell szokni", az Daron Malakian énekhangja, akit ugyan már hallhattunk korábban is énekelni (sokak szerint feleslegesen sokat), itt azonban érthető okokból uralja a terepet, és... és bizony nem jó. Nyafogós, vékonyka, klasszikus értelemben véve tulajdonképpen rossz hangja az első x számú hallgatásnál bizony zavaró, és az ember önkéntelenül Serj-et képzeli a helyére. De – mint mindent, ami rossz –, meg lehet szokni, maximum az ember nem kedveli meg annyira a dalokat, mint lehetne. A zenével abszolút semmi gond nincs, a SOAD könnyedebb ágát hallhatjuk itt, sok a popritmus, egyes nóták már-már csasztuskának is beillenének, a szomorkás-vidám hangulat is megmaradt, és a refrének még így is iszonyatosan fülbemászóak, hogy Daron nyiffogja el őket.
A Exploding/Reloading olyan, mintha egy hetvenes évekbeli, Hammondos Ministry, az Insane valami pszichedelikus idétlen trip, a Babylon beindulós részénél pedig nem tudom feledni az érzést, hogy ez bizony már csak színes szoknyák és pár alumíniumkancsó hiányzik ahhoz, hogy a refrén áthajoljon malo-malo-ba. Tény, hogy egy idő után hasonló hangulatúak a dalok (énektémák főleg), és egyre jobban hiányzik innen Serj, hiszen Daron dallamai kevésnek tűnnek, a végefelé a Cute Machine-ben villant meg valami mást is – végre.
A lemez második fele már átmegy nettó rockklasszikus popritmusban előadásba, pl. az Enemy akkora diszkó, hogy a flitterek épphogy csak nem potyognak ki a hangfalakból. Talán nem is véletlen, hogy pont ennek a szövege szól arról, hogy tulajdonképpen mi, emberek pusztítjuk el a saját bolygónkat. Jó, persze aki annak idején Abbán (is) szocializálódott, nyilvánvalóan könnyebben fogadja be a diszkógömbös hangulatot. A SOAD is meghökkentő volt annak idején, a Scars Of Broadway miért ne lenne az?
Egyébként a szövegek olykor már giccsbe hajlón patetikusak, érezhetően szent küldetéstudat lobog Daron szemében, ami egyrészt idétlen, másrészt – valljuk be – tényleg nem árt, ha egy nagy adag ember szeme kinyílik, hogy mennyire elcsesződött ez az egész világ: köszönhetően nekünk. Ha ilyen módszerrel, hát ilyen módszerrel sikerül a ráébresztés.
Mindent összevetve ez egy teljesen korrekt, kimondottan jó lemez. Míg Serj albumát a megjelenés óta nincs kedvem elővenni, addig a Scars Of Broadwayt már ronggyá hallgattam – és még fogom is. Szerethető, minden ízében mai rockzene, különösebb határok nélkül.
Hozzászólások