Új kiadónál a Sear Bliss, ráadásul amerikai kiadónál. Reméljük többet tud tenni értük, mint az eddigiek. Ráadásul újra a zenekar soraiban a régi gitáros, Csejtei Csaba, a szintetizátoron pedig most egy dobosfélisten, Ziskó Olivér játszott, aki egész jó kis ötleteket adott hozzá a számokhoz.
A borítót szerintem mondanom sem kell, hogy Kris Verwimp festette. Hosszú szintis intróval kezdődik az új lemez, kezdtem reménykedni, hogy nem lesz ez rossz, sőt, ám ahogy meghallottam a gitárokat és a dobot meg mindent úgy egyben, kiült a döbbenet az arcomra... Mármint meghallottam miképp szól mindez. Jaj és még egyszer jaj. Tudom, hogy remek koncepciót lehet szőni köré, hogy miért ilyen a hangzás, amilyen, meg ideológiát is lehet gyártani, de akkor is. Nincs mit szépíteni rajta, ez baromi szar. Demószintű. Kásás, csörög, aránytalan, erőtlen, és akkor még csak azokat a hibákat mondtam, ami legelőször kiböki az ember fülét. Home Stúdió, Szombathely. Dombi Bertalan volt a hangmérnök, aki talán szabadságra ment, míg a zenekar stúdiózott vagy aludt a felvételek közben. Ki tudja. Pedig... Pedig a zene nem ezt érdemelné. Most megpróbálok felülkerekedni a hangzás hiányosságain, megkísérlem kibogozni a dalokat, hátha sikerül.
Szóval a zene tényleg nem ezt érdemelné. A stílus tipikus Sear Bliss, kicsit visszahozták a kezdeti Sear Blisst, viszont recirkuláció helyett sikerült hangulatos, olykor monumentális dalokat írniuk. Itt tényleg alkalmazható a "szeretett" jelző: atmoszférikus. Ez tényleg az. Mondhatni éteri olykor. Még ha ez kicsit fellengzős is. A fene vigye, hogy alig hallani a harsonát, inkább sejtem, hogy mit is játszik Pál Zoltán, milyen jó lenne teljes ércességében hallani azokat a hangokat... Némelyik rész kifejezetten szép.
Inkább hömpölygősek, terjengősek a dalok, ha begyorsulnak, akkor sem lesz massza a témákból szerencsére, bár tipikus black metalos "klisékből" rakosgatták össze, mégis tetszetős a végeredmény. Hahh, jók a dalok, na. Csak az a hangzás...
A negyedik dal (The Vanishing) kilenc perces, ráadásul a lemez egyik legjobbja, ebbe aztán belepakoltak jó néhány hangulati elemet a srácok, igazi gyöngyszem, komolyan. a The Forsaken sem rossz, koncerten jó hangosítással aratni fog, noha egyes részei szinte líraiak. Nahát. És innentől kezdve aztán tényleg nem hagyják lankadni a figyelmet, egységes marad a dalok színvonala. Igazán gyors téma már csak a nyolcas Enthralling Mystery-ben hallható, de nem is baj az, ha nem vágtatnak folyton, az erő nem attól jön, ha szélsebesek a témák. Sőt. A záró nóta sem két perces, inkább nyolc, még egy adag hangulathegy, fulladjon csak bele a hallgató a monumentbe jól. András hangját megeffektezték, extra-gonoszság gyanánt. A dal végén pedig egy black metalhoz nem illő, viszont annál feelingesebb gitárszóló hallható. Nahát.
Nos, kellene valami pontszámot adni itt a végén. A hangzásra adnék egy 1-est, a zenére 9-est, annak az átlaga 5, ami azért vicces lenne, egyezzünk ki egy 8-asban, de csak a jóságos szívem miatt. Legszívesebben visszazavarnám a zenekart, kevertessék újra az egészet, ha valaki ilyen szintitémákat és harsonát alkalmaz a zenéjében, annak illene tisztább hangzást produkálnia, hogy élvezni lehessen mit játszanak, ne a maszatból kelljen kibogarászni mindent. Amúgy meg tartalmilag ez eddig a legjobb lemeze a Sear Blissnek.
