Bár manapság abszolút díjazom, ha egy-egy lemez között akár 5 év is eltelik, a Shadow Gallery esetében azért jobban örültem volna, ha ez mégse így történik, ők ugyanis Mike Baker énekes tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt függesztették fel a munkát 2008-ban.
Igaz, azelőtt sem fosta a lemezeket a brigád, hiszen az utolsó Room V. (2005) és elődje, a Legacy között is eltelt jó négy év, szóval a Gary Wehrkamp vezette veterán prog csapat sose sietett el semmit. Jól tették, hiszen első 13 évük alatt elkészült 5 albumuk mind kiválóan sikerült, jellegzetes stílusuk lemezről lemezre egyre markánsabb lett, viszont sose lehetett rájuk unni. Manapság ez a legnevesebb stílus- és kortársakra egyaránt igaz (Fates Warning, Symphony X), leszámítva persze a nyugton maradni nem tudó Dream Theatert. Mert bizony maga a Dream is sokkal inkább kortárs, mintsem hatás, még ha a Gallery besúlyosodásában van is valami szerepe mondjuk az Awake-nek (elvégre már a 92-es első és 95-ös második lemez között is hallani az ebbéli különbséget).
A multihangszeres, de főleg gitáros Gary a tragédia dacára bizony azt is jól tette, hogy befejezte a lemezt. Nyilván Mike sem akarta volna másképp és bár ez közhelyesen hangzik, nem lehet véletlen, hogy utódja, a mostanáig ismeretlen Brian Ashland hangja legtöbbször megtévesztésig bakeres – Gary nyilvánvalóan egy hasonló paraméterekkel rendelkező énekest keresett azokhoz a dalokhoz, amelyeket még Mike-kal kezdtek összerakni. Mondhatnánk persze, hogy biztosra ment, de ez nem az a zenekar, ahol ilyen lépések jobb eladásokat eredményezhetnek – ha ez utóbbi egyáltalán felmerült volna, akkor DC Cooper énekli fel az albumot, ez volt ugyanis a legtöbb rajongó tippje, amit Gary egy pillanatig sem cáfolt. De nem, DC-nek nyoma sincs, helyette viszont egy dal erejéig (Strong) Ralf Scheepers bukkan fel. Hihetnénk persze azt is, hogy Brian nemcsak Mike-ot, hanem germán kollégáját is tudja utánozni, hiszen időnként egyenesen Geoff Tate hangján szólal meg (Pain), sőt az egyik legsúlyosabb témában, a Venomban Russell Allenes hangszálakat is rezegtet... egy másik vendégénekes (Clay Barton – Suspyre).
Szóval az ember csak kapkodja a fejét, annyi minden történik itt! Még szerencse, hogy aki eddig szerette a SG-t, azt nagy meglepetés nem érheti: saját kis világukon belül megint remek zenét hoztak össze, rockopera, Queen (a Haunted középrészében mintha csak a Red Special sírna fel!), klasszikus progrock, harapósabb riffek-témák, gitár- és billentyűvirgák a jó ízlés határain belül, minden van amit csak az egyszeri progger kívánhat. Mondjuk a hangzás volt már jobb is, de a nagy hangerő ezeket a hibákat is orvosolja – lehetne erőteljesebb a megszólalás, de pl. a Virgin Steele utolsó lemezétől azért szerencsére messze vagyunk.
Szóval, ha kicsit megkésve is, de érdemes volt megemlékeznünk 2009 ha nem is legjelentősebb, de kellően fontos prog metal lemezéről. Jó volt sokat hallgatni megjelenéskor és bizony újra elővenni is jó volt – mehet a sorba, semmivel nem gyengébb a többinél! Ugyan nem lett volna rossz, ha DC Cooper mégiscsak szerepel rajta, hátha egyszer csinál vele Gary egy Tyranny 2-t és elviszi turnéra a bandát valamilyen formában.
