Shock!

Nem kis meglepetést okozott, hogy a CD kritikák között visszakeresve egyetlen cikket nem találtam a Shadow Galleryről (lehet, hogy csak elvesztek azok az írások a magazin hálóra költözésekor?). [Egy pedig van - a szerk.] Igaz, jómagam is csak nemrég ismerkedtem meg a banda munkásságával, de abban a pillanatban meg is bántam, hogy nem tettem ezt meg már jóval korábban.

Minőségi prog metal, prog-power muzsikával elég könnyen le lehet venni a lábamról, de ezek a srácok még így is megleptek zseniális zenéjükkel. A korábbi négy album kivétel nélkül hibátlan, sokan persze a '98-as Tyranny-t tartják az igazi mesterműnek, amiben nem kevés igazság van, de meg kell, valljam, nekem a rockoperás Tyranny-nál egy cseppet jobban tetszik a súlyosabb hangvételű 2001-es Legacy és a hasonlóan kissé direktebb, keményebb '95-ben megjelent kettes Carved In Stone, illetve a debütalbumot is egy különleges gyöngyszemnek tartom. Ez persze mit sem von le a Zsarnokság értékéből, hiszen az említett produktumokkal az is egy szinten van, és hát szintén nincs híján király témáknak. Erről a zenekarról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni! Az oly' nagy zenei felkészültséget, technikai tudás igénylő prog műfaj legjobbjai között is a legjobbak közé tartoznak! Mivel pedig nem fossák magukból az albumokat és nem is turnéznak, ma már ünnepnap, ha új anyaggal jelentkeznek.

A Room V. a Tyranny folytatása, ami azt is jelzi, hogy maga a csapat is kiemelt fontosságot tulajdonít saját '98-as művének. Nyilvánvalóan gondolatiságában is az akkori vezérfonalat viszi tovább, de ez esetben maradjunk pusztán a zenei résznél. Ismét csak nagyot alakított a brigád, az első hangtól kezdve letaglózza az embert a muzsika. Stílszerűen szólva: bezár az ötös szobába, és már csak azért sem enged ki onnan a 75. perc leteltével, mert újra és újra elindítjuk a lemezt az elejéről, újra és újra akarjuk hallani a dalokat, keressük a zseniálisabbnál zseniálisabb témákat, amelyekkel tényleg nem lehet betelni. Ez prog metal eszencia! Ezt a műfajt így kell csinálni! Távol álljon tőlem, hogy a Dream Theater vezető szerepét megkérdőjelezzem, hiszen sokakkal ellentétben csaknem mindent el tudok fogadni tőlük, de azt kell, mondjam, hogy a Room V. a Scenes nagyszerűségével vetekszik. A Dreamnek ugyanakkor ma már semmi szüksége arra, hogy bizonyítgasson, és fiatalabb bandákkal mérje össze magát - aki viszont még nincs ezen a szinten, és hasonló stílusban mozog, annak a Shadow Gallery igényessége, hozzáállása példaértékű kell, hogy legyen. Feltéve, ha "Dreames zenéről" beszélünk, mert a DT valamilyen szinten a SG munkáiban is jelen van. Igaz, arról sem vagyok feltétlenül meggyőződve, hogy Gallery-ékre közvetlenül hatott volna a DT, lévén saját első lemezük '92-es keltezésű és az még a DT áttörése előtt volt - vagy éppen abban a pillanatban.

Persze a névválasztás mindenképpen hasonló szellemiségre utal, de itt inkább párhuzamos úton haladó karrierekről lehet szó, mert Gallery-éktől, talán pont a kortársiasság miatt, hiteles ez az intellektuálisan elvont név a DT mellett is. Utánuk valahogy senki sem mert ennyire hasonló hangzású nevet adni bandájának (valljuk be: akármilyen jól is hangzana, gáz lenne, ha valaki Thought Museumnak, Feeling Library-nek vagy épp Inspiration Store-nak nevezné zenekarát). Egyszóval: király ma is a Dream, koncerten verhetetlenek, de a Gallery zenéje jelenleg izgalmasabb. Ne feledjük azonban, hogy Petrucciék gyakorlatilag non-stop jelen vannak, évente kb. 666 DT-related kiadvánnyal, míg a Galéria munkatársai csendben alkotnak a háttérben. Azért ez is sokat számít, mert azt sem szeretem, ha valaki a kultbandát magasztalja, a sztárokat meg fikázza... Ezzel együtt a Dream rajongók számára simán kötelezővé tenném többek között ezt a lemezt is (igen, ezt is, sok más zenekar munkáival egyetemben - na jó, ezt kiemelten). Amúgy (bár lehet, ezzel felkészületlenségemről teszek tanúbizonyságot), ha jól rémlik, mintha James LaBrie is írt volna valamit a lemezre, de sajnos épp nincs kéznél a borító, mert ezen sorokat épp a telken pötyögöm... (a Shock!-nál rugalmas a munkaidő, hehe).

Persze, ilyen lemezeket, mint a Room V., akár évente is elhallgatnék Gallery-éktól, sokszínűsége egyszerűen megunhatatlanná teszi. Ezerféleképpen hallgatható: autóban (legyen szó belvárosi dugóról vagy sztrádán tépésről), otthon házimunkához vagy épp számítógépezéshez, háttérzenének csendes beszélgetéshez vagy harsány sörözéshez, a szövegeket elmélyülten tanulmányozva vagy csak a zenére figyelve - minden helyzetben megtalál. A fontos: szóljon, minél többet! És fog is! Nem véletlen, hogy szinte minden tevékenység kísérőzenéjeként felsoroltam... Amúgy én a banda helyében még a bónusz CD-n hallható jó kis háromperces dobszólót is beintegráltam volna a lemezanyagba, még pont ráfért volna.

Apropó, bónusz CD! Ez a cucc limitált verzióhoz tartozik, 38 perc körüli zene és némi multimédia figyel rajta, nem mondom, hogy nem jók, de azért azt el kell mondjam, hogy a 24 perces Floydian Memories-szel, amely címéből következően egy Pink Floyd-egyveleg, nemigen tudok mit kezdeni. Jó dalok vannak ugyan összemixelve, nagy részüket ismerem is (hát igen, Floydot is gyakrabban kellene hallgatni), de kimondottan nem tetszik a gépdob-hangzás, amit ehhez az egyveleghez összehoztak. Szóval, vigyázat, ebben az esetben papíron jobbnak tűnik a dolog, mint amilyen valójában. A többi zene pedig inkább szösszenet (akusztikus demók, illetve a már említett dobszóló), mint teljes értékű Gallery nóta, tehát végső soron nem kihagyhatatlan a bónuszlemez... Mivel turné ezúttal sem nagyon várható, koncertfelvételek híján meghallgattam volna valami jó kis próbatermi felvételt, gondolom, szarok lehetnek a srácok stúdión kívül is, hehe. De végülis a bónusz az bónusz, a lényeg meg a lényeg: 75 percben pedig ott van a prog metal lényege az első CD-n és ez a fontos. Látogassátok meg a Galéria legújabb tárlatát!