Vannak zenekarok, amiket nem azért szeretünk, mert minden egyes albumukkal megújítják saját magukat vagy pláne a műfajt, hanem mert lemezről lemezre nagyon magas színvonalú, fogós dalokat írnak. Az egyik ilyen zenekar a Shadows Fall, ami nálam a 2000-es évek elején, egész pontosan az Of One Blood albummal talált be kegyetlenül. Pontosan annyit tettek hozzá az At The Gates és az In Flames által fémjelzett – általam igen kedvelt – göteborgi vonalhoz a fogós énektémákkal, amik akkoriban a legjobban hiányoztak a skandináv bandákból, tisztelet a kivételnek (mindenekelőtt a Soilworknek). A zenekart aztán némi idő elteltével minden bizonnyal elkezdte zavarni a párhuzamok és a skandináv hatások folyamatos emlegetése, ezért tudatosan próbálták mellőzni a hasonló zenei megoldásokat, és egy egyértelműbb tradicionális, de egyben nagyon is modern, groove-os heavy/thrash metal irányába indultak el.
Bár éles váltást egyik későbbi album sem tartalmazott, a fokozatos fejlődés egyértelműen hallatszott, lemezről lemezre egyre minőségibb anyagokat tettek le az asztalra anélkül, hogy a bevált recepten alapvetően változtattak volna. A legszembetűnőbb fejlődés az ének terén következett be: Brian Fair hangszálainak limitált adottságait maximálisan kihasználva kifejezetten fogós, emlékezetes refréneket produkált, amik az emlékezetből kitörölhetetlen „slágereket" eredményeztek, olyanokat, mint például legutóbb a Still I Rise.
Számomra a zenekar eddigi hat csapása közül a The Art Of Balance és a The War Within az abszolút etalon, ezeket követően már egyik album sem hozott olyan újdonságot, ami az igazi klasszikus státuszba emelte volna őket. Ettől függetlenül az összes lemezüket bármikor szívesen hallgatom, a legutóbbi Retribution is igen gyakori vendég volt nálam. Az igazi áttörés azonban elmaradt (a massachusettsi kvintett nem tudott igazán kilépni a műfaj legnépszerűbb bandái, mindenekelőtt a Lamb Of God árnyékából), s a jelek szerint a nagykiadós kiruccanás, valamint az olyan mainstream csapatokkal, például a Five Finger Death Punch-csal lebonyolított közös turnék sem váltották be igazából a hozzájuk fűzött reményeket. Ennek megfelelően a Shadows Fall immár hetedik sorlemeze már a hasonszőrű zenekarok egész sorát felvonultató Razor&Tie kiadónál jött ki, ahol minden bizonnyal nem fognak elsikkadni a nagyobb nevű bandák között, és remélhetőleg promóció tekintetében is megkapják majd az őket abszolút megillető figyelmet.
Egy szó mint száz, nem vártam a Fire From The Sky-tól, hogy alapjaiban reformálja meg az amerikai modern metalt, csak mindössze annyit, hogy ez is szakítsa le a fejemet, s egyszerűen bivalyerős nótákat tartalmazzon. Hosszan ecsetelhetném az egyes dalok szerkezetét, hangulatát, szövegeit, de nem látom túl sok értelmét. A lényeg ugyanis az, hogy a lemez maximálisan megfelel a fenti elvárásoknak: ezúttal is a megszokottan magas színvonalat hozzák, a brutálisan húzós, de rendkívül ízlésesen kidolgozott riffek és szólók fémjelzik az egyes dalokat, amelyekben az ének terén agresszív verzék, illetve dallamos refrének ellenpontozzák egymást.
Igazi meglepetés ezúttal sincs, bár a tempók és az énektémák terén talán még a Retributionhöz képest is változatosabb az összkép. A címadó tétel például a zenekar tipikus szerzeményeihez viszonyítva lassú, ám igen súlyos, death metalosan hömpölygő riffjével veteti észre magát, míg a Lost Withinben, illetve a Weight Of The Worldben előkerülnek a blastbeatek is. A Matt Bachand által időnként megeresztett hörgős vokálok többek között ebben a nótában is remekül támogatják meg Brian olykor igen hetfieldesre sikerült énektémáit. (Az egyértelmű Metallica hatásokat – szerencsére nem direkt nyúlásokat – ezúttal is kár volna tagadni, lásd mindjárt a lemez első verzéje.). Az abszolút favorit Save Your Soul refrénje alatt pedig talán a csapat eddigi legjobban sikerült, többszólamú kórusát sikerült összehozni. Ez utóbbi számomra mindenképpen a lemez egyértelmű csúcspontja, göteborgi ízű nyitóriffjétől kezdve a Donais / Bachand duó '80-as éveket idéző vintage gitártémáján keresztül az említett bombasztikus refrénig úgy tökéletes, ahogy van. De ugyanezt elmondhatnám a lemezt záró The Wastelandről is, ahol a szélvészgyors, agyat ledaráló riffet és a hörgős énektémát egy szintén remekül eltalált refrén váltja. Hasonlóan direkt, arcbamászó szerzemények még a Divide And Conquer és a Nothing Remains is, míg például az igen súlyos címadó szám és a másik favorit, a helyenként némileg lágyabb húrokat pengető, máshol szintén a skandináv dallamos death csapatok világát idéző Blind Faith a komplexebb szerzemények sorába tartozik.
A hangzásra természetesen semmi panasz nem lehet, az anyag úgy dörren meg, mint egy kiadós nyári vihar, amire nyilván a régi nagy cimbora, Adam Dutkiewicz hangmérnöki és produceri ténykedése is garanciát jelentett. Nem lennék meglepődve, ha a Killswitch Engage zenei agya a dalszerzésbe is belefolyt volna, de legalábbis a dalszerkezetekkel és különösen a refrének énekdallamaival kapcsolatban biztos volt egy-két megfontolandó javaslata.
A fentiek fényében valószínűleg indokoltabb volna egy erős nyolcassal honorálni ezt a megbízható, de semmi különösebb újdonságot nem rejtő produkciót. Ugyanakkor elég rég fordult velem elő utoljára, hogy munkahelyen, munkaidőben azon kaptam magam, hogy előkerül a léggitár, márpedig a Save Your Soul alatt ez most számomra is meglepő módon bekövetkezett. Ez az album a viszonylagos kiszámíthatósága ellenére is egy erőtől duzzadó csapat minőségi teljesítménye, s tuti, hogy ezt a lemezt is legalább annyiszor fogom hallgatni a következő hónapok során, mint mondjuk a The War Withint vagy a Retributiont. Az ellen sem tiltakoznék, ha élőben kellene ezeket a nótákat végighallgatnom. Végül tehát egy szubjektív kilences lett a verdikt.
