Nem mondhatnám, hogy hiányt szenvedek mostanában az Angra család alkotásaiban. Nemrég újra nagyon megtetszett az anyabanda legutóbbi anyaga, egyben megszakadt a szívem, mert valószínűleg nem jutunk ki idén a Masters Of Rockra, ahol ők is fellépnek.
Ezt követően egyszerre jutott el hozzám a mostani és a korábbi énekes egy-egy kiadványa: Edu Falaschi Almah című szólóalbuma (ez még 2006-os, tehát nem készül már róla cikk) és André Matos friss munkája. És ha ez nem lenne elég, itt a Shaman új albuma is – André tehát nem véletlenül készített saját lemezt: nemrég ugyanis kiszállt az annakidején ellen-Angraként létrejött csapatból és vitte magával a Mariutti tesókat is (gitár és basszus). Ezzel lényegében három részre szakadt az Angra família – hiába úgy szép az élet, ha zajlik és család ellen ugyebár nincs orvosság. Az sem teljesen világos, hova tűnt a plusz „a" betű a zenekarnévből, hiszen ezt pár éve jogi bonyodalmak miatt kellett beilleszteni, most viszont újra az eredeti elnevezést használja Ricardo Confessori dobos, aki az egyetlen megmaradt eredeti tag. Sebaj, ha belegondolunk, hogy zenészeink a szappanoperák őshazájának lakosai, akkor máris nemhogy érthetővé, de egyenesen elvárhatóvá válik a sok szarkavarás.
Ricardo mindenesetre nem szívbajoskodott, összehozott egy teljesen új felállást, amely számomra ismeretlen arcokból áll, de ismerve az utóbbi kb. 10 évben igencsak megizmosodott brazil színteret, nem aggódtam amiatt, hogy nem talál olyan társakat, akik megütik a színvonalat. Nos, Thiago Bianchi énekes valóban jó hanggal bír, de az a nagy helyzet, hogy mind Matosnál, mind Falaschinál szürkébb egy cseppet – tisztán, szépen énekel, hangterjedelme megfelelő, nem szirénázik feleslegesen, de valahogy hiányzik belőle az a drámaiság, kifejezőerő, mint elődéből és annak Angra-beli utódjából. A zenészek (Leo Mancini gitáros és Fernando Quesada basszer) sem tartoznak a fakezűek közé, különösen a gitárjáték bővelkedik kiemelkedő pillanatokban (élvezetesek a szólók), valahogy azonban az egész mégiscsak afféle „olyan, mintha, de mégsem"-érzést áraszt.
Jó hallgatni a lemezt, van itt minden, mint a búcsúban, angrás-helloweenes-szimfós témák, súlyosabb hangulatok, harapós riffelés, némi kis prog íz is beficcen, de semmiféle késztetést nem érzek arra, hogy az ismertető befejezése után is sokat hallgassam a lemezt. Mondjuk ki: a markáns egyéniségek távozásával picit befáradt a zene. Tudvalévő, hogy vannak bandák, ahol a dobos a szellemi agy, de a Shaman, úgy tűnik, nem tartozott és nem is tartozik ezek közé. Nincs ezzel semmi probléma, mert a zeneanyag bőven hallgatható és tulajdonképpen alapvetően nekem is tetszik. Viszont nemcsak az Angra klasszikus és mostani munkáihoz képest, de a tradicionális első és a dupla „a"-val ellátott, súlyosabb hangvételű kettes saját albumok fényében sem egy kiemelkedő dalcsokor. Persze ettől még nincs harag – ez van, ezt kell szeretni.
