A 97-98 táján csúcsra-járatott, de mostanában is pezsgő olasz metalélet egy újabb üdvöskéjét üdvözölhetjük ezúttal a Shock! hasábjain - mondhatnám, ha nem vetettem volna egy pillantást lapunk archívumába. Bizony, ezek a srácok egy lemezt már a világra szabadítottak két éve, amelyet Pfleger Bea kolléganőm érthetetlen módon 5 pöttyel "jutalmazott".
Érthetetlen módon, hiszen ez a zene kimondottan neki készült, persze lehet, hogy ezt csak a nyughatatlanul bennem munkálkodó, írótársaim beskatulyázására folyamatosan buzdító kisördög gondolja így. Mindazonáltal jó kis olasz europower-speed muzsikát nyomnak ezek a mediterrán temperamentumú srácok, amely műfajhoz - skatulyázás ide vagy oda - Bea sokkal jobban ért, mint jómagam, ezzel együtt egyetlen Rhapsody-Labyrinth-Athena-Domine-stb.- fanatikus se aggódjék, én sem húzok vizes lepedőt a Ragyogó Düh brigádjára. Ez a lemez ugyanis teljesen korrekt.
Tulajdonképpen azzal, hogy tipikus olasz power-speed, mindent el is mondtunk a muzsikáról. Főleg, hogy Itáliában a svéd színtérhez igencsak hasonló módon működő metal beltenyészet működik és erre a "mindenki mindenkivel"-elvre épül a Shining Fury múltja, jelene és talán jövője is. Hiszen az alapító tag Ross Lukather dobos a Labyrinth Return To Heaven Denied lemezének turnéján, ill. a kultikus Death SS-ben játszott korábban; 2001-ben létrehozott új bandája énekesének pedig egy olasz Deep Purple cover band énekesét (Profondo Porpora - egyébként ez a DP nevének olasz fordítása) választotta, Francesco Nerettit, aki az Athena tagja is volt azelőtt. A SF első, Last Sunrise c. lemezen pedig nem kisebb nevek szerepeltek vendégként, mint az Elritch oszlopos tagjai, Terence Holler énekes és Oleg Smirnoff billentyűs, valamint a veterán Domine kulténekese, Morby (Olegnek talán elhiszem, hogy ez az igazi neve, de a többiek... "oleg" legyen már ezekből a röhejes angol művésznevekből!) - tehát az 1860-as "sima" olasz egység után az 1990-es, 2000-es években az olasz metal-egység is megvalósult, egy mindegy kiért, hisz mindenki egyetért.
Tulajdonképpen Francesco is egy tipikus "olaszmetalhang": magas, hajlékony, kicsit "dög" nélküli, akcentusos, de alapvetően nagyon jó adottságokkal rendelkezik a fiú. Sőt, megkockáztatom, hogy talán a talján mezőny egyik legjobbja. Sokáig gondolkoztam, hogy kire is emlékeztet, aztán beugrott, hogy bizony a kattant Rick Mythiasinra (ex-Steel Prophet, New Eden) hasonlít ez a hang. És ugye mivel a srác nem átall egy Purple tribute zenekar élére sem kiállni, miheztartás végett az album végére feltett Highway Star feldolgozásban is megmutatja, mit tud. A banda sem bénázik: az eredeti verzió felől közelítettek a dologhoz, tehát nem olyasféle teljesen átértelmezett verzióról van szó, mint a Metal Church esetében, ellenben jó zúzós, léggitáros party metal himnusszá alakult át a klasszikus (úgy kezdődik, mint a Scorps Can't Live Without You c. száma, esetleg mint egy Priest nóta).
Ami a saját nótákat illeti, mint minden europower banda esetében, itt is leginkább azok a dalok tetszenek, amelyeknél kicsit bedurvulnak a riffek, és a zene eltávolodik a Helloween-Edguy-Sonata-stb. vonaltól (The Haunting, Neither Words Nor Kisses, Dr. Jekyll & Mr. Hyde); sőt, olyan tétel is akad, amelyről egyenesen a Steel Prophet jut eszembe (Together, Eternal Fight - lásd a fenti Mythiasin párhuzamot). Összességében tehát abszolút hallgatható lemez, tisztességes munka, ebben a nagy dömpingben is megérdemli a figyelmet, az ismert olasz bandák rajongói mindenképpen hallgassák meg (a többieknek tényleg nem marad ki semmit az életéből, ha skippelik, de ha már szembejön, ne kerüljük ki).
