A New York-i Sick Of It All egy legenda. Ezt még azok is elismerik, akik még sosem hallottak egy árva dalt sem tőlük, vagy sosem hallgatnának maguktól hardcore-t. Jómagam ugyan nem tartozom a megveszekedett hardcore fanatikusok táborába, de azért olykor-olykor becsúszik egy-egy ilyen stílusú lemez. (Főleg mostanában, hogy rám testálódtak a hc anyagok is kritikailag.
|
megjelenés:
2003 |
|
kiadó:
Fat Wreck Chords |
|
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
A Sick Of It All újra odacsap. Így hetedszerre is. (Legalábbis sorlemezük eddig ennyi volt, az utolsó 2000-ben jelent meg.) Metalosan indít az új lemez, de aztán jön a hardcore-os csordaüvöltés a második harapós nótában, majd kicsit lassultabb, de még mindig dühös nóta a harmadik. A negyedik már punkos dühöt takar. És ez így megy végig a lemezen, nagyjából ezt a négy stílust vonultatják végig a 16 dalon. Na meg olykor egy-egy vérbeli hc himnusz is becsúszik.
Nótánként átlag két és fél percben mesélik el dühüket (38 perces az egész korong), és a dalszövegekben 15 év múlva is ugyanolyan élesen mutatnak rá a társadalom és a világ gyenge pontjaira, mint egykoron. A csapat visszatért a gyökerekhez azzal is, hogy saját maguk irányították a lemez felvételeit. Nem is lett rossz a végeredmény, harapós a sound, klasszikusan harapós. Nincs agyonpolírozva, dögösítve, mint ahogy az mostanában divatos, inkább egészségesen arányos rajta minden.
A Paper Tiger című dalban a Cro-Mags-os John Joseph ereszti ki a torkát egy picit, mint vendég. Az meg már nem is meglepő, hogy a cd kiállítása is ízléses, finom tapintású matt papírra nyomták a bookletet (ezt nagyon becsülöm a hc zenekarokban, sokkal fantáziádúsabb körítést bírnak készíteni a kiadványaiknak, mint a metalzenekarok).
Korrekt album, nem ez lesz az alapművük, de erős lemez a maguk műfajában. Speciel én kétszer egymás után meg is hallgattam, szóval metalbeállítottságúaknak sem annyira vészes megismerkedni a Life On The Ropes-szal.
