Bevallom, valahogy mindig fázom az olasz zenekaroktól. Főleg, ha a biográfiájukban két neves zenekarnak is hibásan írják le a nevét (már akikkel együtt játszottak, de mindegy is). Nem nehéz azt sem kitalálni, hogy dallamos progos zenét játszik a Sinestesia, ami egészen addig még rendben is volt, amíg be nem kúszott az ének, amivel aztán agyon is csaptak mindent, amit bizalomnak lehet nevezni.
megjelenés:
2009 |
kiadó:
Immaginifica / Gatti Promotion |
pontszám:
5 /10 Szerinted hány pont?
|
Rettentő modoros, túlságosan érzelmeskedőre vett tipikus olasz bonviván hangot kapunk, majd ezek után kapunk még egy Petrucci-lightnak nevezett futamot is, úgy érzem ezzel kb. mindent elmondtam a Sinestesiáról.
A második dal már inkább a hard rockos irányba tereli a hallgatót, igazából ez a kiszámíthatósága ellenére jobban is áll nekik és még Ricky De Vito hangját is jobban lehet szeretni, már-már korrektnek mondható, viszont azt a megjegyezhetőséget hiányolom innen (is), ami miatt az embernek újra kedve támadna meghallgatni. Az erősen Dream Theater/Queensryche-ízű The Birth, The Death, Trance By The River riffelősebb világa sem vészes, de még mindig azt érzem, hogy Ricky valami totál más dimenzióban énekel, mint ahol a zene helyezkedik el. Bevallom, hosszú távon számomra baromi idegesítő amit művel, de biztos van, aki erre a túljátszott operás jellegű énekhangra esküszik.
Sajnos a lemez további fele is felemás, céltalan, klisékkel teli szürke témák, illetve máshonnan lenyúlt ötletek sokasága, a negyedik dalnál már konkrétan röhögni támadt kedvem szegény énekesen. A záró, olasz nyelvű záró szösszenet mintha valami euróvíziós dalfesztiválos szerzemény lenne, riasztóan szirupos és felesleges.
Nem hallgathatatlanul rossz a Sinestesia, de millió eredetibb (vagy akár csak izgalmasabb) zenekar létezik, így kizárólag a műfaj ultrafanatikusainak ajánlott, amúgy felejthető produkció.