Shock!

Ha nem is rajongásig, de bizonyos keretek között kedvelem a Skilletet, illetve minden körülmények között elismerem John Cooperék profizmusát. A memphisi zenekar igazi 21. századi sikersztori a színtéren, mára nálunk is komoly táborral rendelkeznek, a tengerentúlon meg aztán főleg, pedig nincs különösebben könnyű dolguk a maguk keresztény hátterével. Érdemes figyelni például, miként hajítja oda mondjuk a Blabbermouth Cooper szinte minden egyes nyilatkozatát harsány és végletekig sarkított clickbait-címekkel a vérszomjas trollfalka elé, mintha kábé Ted Nugenttel meg Aaron Lewisszal akarnák egy akolba terelni a köztudatban – pedig szó nincs róla, hogy reális alapja lenne a dolognak... Persze a kutya ugathat, a karaván attól még halad.

Ennek megfelelően a Dominion sem mutat elbizonytalanodást. Sőt, ami azt illeti, a lemez minden korábbi munkájuknál radikálisabban áll bele a popos-rádiós vonalba. A Skillet persze eddig is vérkommersz muzsikában utazott, ennyire atomjaira szedett, majd aztán az elemekből ismét mérnöki pontossággal összerakott lemezt azonban még ők sem készítettek ezelőtt. Mindez már a két nyitódal, az amúgy a banda megszokott stílusát hozó Surviving The Game és Standing In The Storm hallatán is egyértelmű: előbbi lüktető ritmusokkal, ragadós dallamokkal teli elektro-rockja, illetve utóbbi nagyívű refrénnel ellátott, hip-hopos ízektől sem mentes megközelítése a napnál is világosabban tükrözi a Skillet mostani törekvéseit. Stílusváltásról nincs szó, a megszólalás azonban még digitálisabb, mint eddig bármikor.

Ha ismered őket, és még nem hallottad a lemezt, most nyilván nézel, hogy ugyan, mégis miként lehetséges ez. Hát, így, bár a Dominion ettől függetlenül azért persze mindent felvonultat, amiről csak nevezetes a Skillet. Most is akadnak groove-osabb, a saját szabályaik között akár súlyosabbnak is nevezhető témák, mint maga a Dominion, a Destroyer vagy az Ignite, de ezek megszólalása is habosabb, rádiósabb, mint valaha. A Shout Your Freedom pattogósabb, mondhatni, power/poposabb húrokat penget, a záró White Horse pedig fullosan elmegy hip-hoppal beinjektált irányba – még utóbbi sem áll rosszul nekik egyébként, de a rockos oldal felől közelítőknek azért nem feltétlenül ez lesz a kedvence a lemezről. És persze nem hiányozhatnak a hangszerelés és dallamvilág tekintetében egyaránt a mai amcsi rádiós igényekhez passzintott lírai és fél-lírai darabok sem, mint a vonós-billentyűs megközelítésű Valley Of Death, a Refuge vagy a Forever Or The End. Vagyis százszázalékos Skillet a lemez, ezen nincs vita.

És hogy akkor min van? Voltaképpen semmin – szerintem a tábor simán bekajálja majd ezt a lemezt a csapattól, és ez a lényeg. A Skillet mindig is fölényes magabiztossággal alkotó, zeneileg abszolút penge alakulatnak számított, most sincs ez másképp, ugyanakkor két dolgot nem hallgathatok el. Az egyik, hogy az általános színvonalat tekintve az előző, három évvel ezelőtti Victorious lemezt egyértelműen erősebbnek éreztem a Dominionnél. Ezúttal kevesebb az elsőre is kiugróan erős pillanat, és több a töltelék is: a Beyond Incredible vagy a Destiny például már első hallgatásra is feltűnően eseménytelen, és a további ismerkedés is csak mélyíti ezt az érzést ahelyett, hogy elhessegetné. A másik, hogy bár nyitottnak tartom magam, nálam most mindenképpen túlhajtották a plasztikvonalat, határozottan úgy érzem, hogy a kevesebb több lenne kluttyogó-vartyogó effektek, pulzáló-lüktető ritmusok, vocoderen átfuttatott éneksávok terén.

Objektíven nézve most is lekerekített, professzionális lemezt tett le az asztalra a Skillet, van is, ami tetszik róla, de ha az összképet nézzük, egy ponttal kevesebbet érzek reálisnak a legutóbbinál. Nálam ez most nem annyira működik.