Shock!

A Skinlabbel valamiért eddig úgy voltam, hogy jó-jó, ám mindig is túlságosan az aktuális nagyobb extrém metal bandákat lehetett belőlük kihallani. Ettől függetlenül ha olyan hangulatom támadt, hallgattam/hallgatom őket. Még akkor is, ha az első két lemezből egy árva riffre nem emlékszem.

Reméltem, a harmadikkal valamelyest önállóbb vizekre eveznek. Vagy legalábbis valamivel jobb dalokat írnak. És most már nem a Machine Headet nyúlják. Megérkezett a reVoltingRoom, lelkesen hallgatni kezdem, és a lelkesedésem kitart a lemez - majdnem - végéig. Erről majd később, hogy miért majdnem. Hallgatom egy héttel később, egész sokat, tetszik. Kicsit félre is teszem, mert nem igazán tudtam eldönteni, hogy miképp is értékeljem. De már nem húzhatom tovább. Még mindig nem vagyok tisztában az értékeivel, majd fél év múlva biztosan jobban letisztul a kép. Azért elég vegyesek az érzéseim.

Az tény, hogy sokkal jobb, mint az első két album. De az is tény, hogy még mindig nem lettek tele magvas önálló gondolatokkal. Most úgy nagyjából ráfeküdtek a nu metalra, meg a Slipknotra. Utóbbira a hármas tételben (Slave The Way) oly szemtelenül, hogy csak a süketek nem hallják ki, miből is eredeztethető a dal. A Come Get In groove-os, lendületes, minden megvan benne amitől szimpatikussá lett a dal, csak hát ez is olyan "ezt már mintha hallottam volna valahol"-ízű. A Slave...-ről már szóltam, annyit azért hozzáfűznék, hogy mindettől eltekintve állat jó dal, hisztérikus típusú koncertbomba. A Purify-ban dallamos ének is van, és azt hiszem itt hallható a Skinlab egyik nagy korlátja, nem elég Steev Esquivel hangterjedelme a zenéhez. Nem rossz, de nem igazán átütő. Az ötös Anthem For a Fallen Star egy síkegyszerűen riffelő dal, a Disturbing The Art Of Expression kicsit pszicho, amolyan ma divatos nu metalos szenvedés, de nem rossz, bár a vokalista korlátai talán itt ütköznek ki igazán. A hetes Take As Needed pörgős, dühös, majd a Jesus Cells komor, nyújtott, hangulatos darab. Ezután a Never Give In a szokásos dühödt energiabombaként indul, majd ismét befordulnak magukba a srácok. A záró One Of Us ismét csak az utóbbi dalok által fémjelzett nyüglődős világba kalauzol. Mindezt Travis Smith által készített borítóba és dögös hangzásba öltöztették.

Amit viszont kifejezetten utálok, az az utolsó szám után elrejtett baromság, kb. 11khz-es minőségű baromkodás - sajnos néha a dalok között is van ilyen pár szavas átkötés, de itt majd húsz percig sikítozik, ordít, szövegel valaki (vagy valakik), kábé minden második szava a fuck, tehát fuck you, kikapcsollak, te szemét CD, úgy felidegesítettél. Baromira nem érdekel az illető frusztrációja.

Sokat forgott a korong a lejátszómban, de nem tudok haragudni rá. Habár nem túl eredetiek, a dalok jók, élvezetes hallgatni még tizenötödszörre is. Az idő meg majd eldönti a többit.