Shock!

Bizonyos koncepciók annyira kattantak, hogy egyszerűen muszáj őket díjazni. Én például azonnal látni véltem a fantáziát abban, hogy ismert underground stoner/doomster arcok lelassítva Slayer-dalokat nyomnak egy lemezen át. Nyilván – szokás szerint – lehet armageddont kiáltani erre is a mindenre kötelező károgás jegyében, de nem látom be, miért ne férne el a mai dömpingben egy ilyen projekt is. Én például biztosan megnézném őket koncerten, és bizonyos keretek között, helyén kezelve az album is szórakoztat.

A Slower tagjai Amy Barrysmith énekes (Year Of The Cobra), Laura Pleasants énekes (Kylesa), Bob Balch gitáros (Fu Manchu), Peder Bergstrand basszer (Lowrider), Scott Reeder basszer (Kyuss, Fireball Ministry) és Esben Willems dobos (Monolord), vagyis már ez a leosztás sem tipikus – ilyen nevekkel ugyanakkor nem nagyon lehet vitázni. A műsoridő ebben az első körben 38 perces, amibe öt Slayer-klasszikus fért bele, de ez a lassítás fényében senkit sem lephet meg. Ugyanakkor természetesen nem annyiról van szó, hogy szolgaian, hangról hangra nyomják a számokat lefelezett tempóban: ahol a hangulat megkívánta, belenyúltak ebbe-abba, felütötték plusz dallamokkal, egy-egy szólóblokkot csak korlátozott mértékben lassítottak le, és így tovább. Vagyis ezek azért összességében elég kreatív átiratok, még ha nem is nevezném őket maradéktalanul perfektnek.

Az alapanyag markáns voltát igazolja, hogy a dalok így is szinte egyből felismerhetők, és ahol elcsípték a fonalat, ott a Slowernek sikerült új színeket felfednie bennük, hiába fújjuk betéve mindet. A legjobban – kissé talán ellentmondásos módon – az eredetiben legnyaktörőbb tempójú klasszikus, a nyitányként elsütött War Ensemble sikerült. Balchék előadásában vonszolós, nyomasztó sludge/doom-borulattá torzult a Slayer valaha írt egyik legtökéletesebb gyors nótája, aminek ugyanakkor sajátosan éteri, lidércesen lázálomszerű atmoszférát kölcsönöz az elszállós, fátyolos női ének. A legkevésbé pedig – ez szintén meglepő lehet – a Dead Skin Mask ül ebben a formában, ahol a csajok egyfajta zaklatott-zavart hangulatot céloztak be a verzékben, de kissé túltolják a manírosságot. Az 1990-es változat sokkal pszichopatább és betegebb. A The Anti-Christ kimondottan bizarr így, ám van benne ráció, míg az eredetiben is igen fogós Blood Redet meglepően archaikus dallamossággal vértezte fel ez az előadásmód. A South Of Heaven pedig évekkel ezelőtt az alapötletet szolgáltatta ehhez az egész vállalkozáshoz, ám ennek ellenére ezt sem érzem telitalálatnak. Persze az eredeti annyira zseniális, hogy még így, szétcincálva, elemekre bontva és újra összegyúrva is bőven maradt benne erő.

Papíron nem tűnik soknak az öt dal, de miután lepörgött a cucc, minduntalan azzal szembesülök, hogy igazából épp elég volt egy dózisnak. A porszívós-mocsaras hangzás a két basszus szüntelen támadásával, Amy és Laura szétkent, nyúlós-húzós-fennakadt szemű dallamaival hosszabb távon azért kétségtelenül le tudja fárasztani a hallgatót, ha épp nincs olyan hangulatban. De gyanítom, hogy egy csatakos klubbulin ez inkább kellemesen agyzúzó préshatásként jönne le.

Nem minden nap hallgatós cucc ez, nem is tökéletes, de néha azért határozottan jólesik.