Shock!

Nem hinném, hogy túl sokan várnak gyomorremegéssel egy új Sodom-albumot amiatt, hogy vajon lesz-e valami elhajlás a működő rendszerben, netán attól tartva, hogy visszaköszönhet a '90-es évek tanácstalansága. Nem valószínű, hogy a germán ráncosok letérnének a jól kitaposott, nem túl fantáziadús, de annál biztonságosabb ösvényről. Nem tették most sem, a D-Day hozta a kötelező stabilitást, és minden bejáratott panel ellenére igen élvezhető album lett, főleg, ha az ember nem hibátlanra csiszolt gyémántokat vár, hanem megelégszik azok butított változatával is.

A Sodomot nem lehet nem kedvelni, igaz, túllihegni sem kell a munkásságukat. (A vidám fiúkat már akkor kultiváltam, amikor kiderült, hogy a drága pofák gelsenkircheniek. Tökéletes helyszín egy mocskos német thrash-kamarazenekarnak, eleve sistergős, idegrángásos káromkodást idéz a szó, hat sör és pár feles után pedig kifejezetten mókás ízlelgetni. És ha megpróbáljuk elképzelni, ahogy Tom Angelripper a tündéri hangján harákolja, teljes a boldogság.) Nem forgatják fel fenekestől a feneketlen zenei világot, nincsenek bombameglepetéseik, ugyanakkor minden soron következő albumba be tudnak csempészni valami apró, kicsit eltérőt az előzőhöz képest. Márpedig majdnem harmincöt évnyi süvöltés után Angelrippertől ez is igen nagy teljesítmény. Az ötvenes éveit taposó zeneművészben jócskán maradt még szufla, s az utóbbi albumok egyenletes színvonalát tekintve nagyon úgy tűnik, hogy hiba is lenne letennie a basszuslantot.

A nyitóként odavágott In Retribution már az első másodpercekben megnyugtathat minden lelkes sodomitát: a fiúk a bányában kőkeményen dolgoznak. A német kézben frissen nyílik az old school virág, s mire a „Here I am – in a shadowland" szövegezésű, mívesen veretes refrénig eljutunk, nagyjából hátra is dőlhetünk a vastrónon. Szó sincs bármiféle újításról, cifrázásról, nyeherészésről. Hibátlan, óstílusú thrash metal, friss löttyel megbolondítva, precíz szerkesztéssel és magával ragadó, a szó jó értelmében vett tufa stílussal. Angelripper és társai persze vannak olyan szőröspöcsű vén rókák, hogy pontosan tudják, milyen apró trükköket kell alkalmazniuk ahhoz, hogy az új anyag valóban újnak hasson. A darálás egy dolog, az egyszerűség egy másik, de ennyi év slágerművészet után a hibalehetőség (rutint és motivációt beleszámítva) gyakorlatilag nulla százalék.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a Decision Day műfaján belül kiemelkedő album lenne, vagy csorgó nyállal hördült volna fel a nép, amiért végre megjelent. Az is biztos azonban, hogy a biztonsági játék mögött végig érezni ötleteket, szándékot, és – ami manapság kiveszőben van – feelinges örömöt. Tamás bátya varnyúzása alatt pusztítóan tud még mindig zúzni a Bernemann-gitár, Makka pedig legalább olyan határozott a hátsó diktálásban a doboknál, mint híres névrokona, aki a pomogácsokkal került kibogozhatatlan konfliktusba. Még mindig ott rejlik valami belülről jövő, ösztönösen állati a Sodomban, amitől ez a nem túl bonyolult zene abszolút élvezhetővé válik. Ott csapkod példának okáért a Caligulában, ami szintén nem a nótaszerzés vagy szerkesztés mesterpéldája, mégis, teljesen prinyó refrénjével együtt is zabálnivaló. De említhetjük a Strange Lost Worldöt is, ami már annyira állatul faék, hogy az általam nagyra becsült Derzsi Vezér is mind a tíz ujját megnyalhatja örömében hallatán. Aztán pont ez a nóta az, amit visszakattint az ember, hogy húzzák csak a legények a fülébe még egyszer. Ugyanez a „letisztultság" tükröződik minden tételen, bár tempójával és súlyosságával például a szép című Vaginal Born Evil okoz hirtelen meglepetéseket. Személyes kedvenc a Belligerence, ami szintén nem az ötletről marad emlékezetes, de akkora old school feeling van benne a tempóváltásokkal és a darálással együtt, amire már rá kell egy kicsit csodálkozni, még akkor is, ha a Slayer valóban gyakran jut eszünkbe közben.

A Sodom előtt csak kalapot lehet emelni. Gyűlölöm a hitelesség szót, de ha egy zenekarra harminciksz év után tökéletesen illik a jelző, hát erre a csapatra biztosan. Távolról sem lehet állítani, hogy a D-Day tocsog a fantáziában, de olyan friss nosztalgiát tálal, s mindezt annyira energikusan, amivel nem lehet vitatkozni. És ugyan kinek lenne kedve hozzá?