A 2020-as év vége nagyon sok rosszat hozott és roppant kevés jót, és a kevés jó dolog egyike a Soilwork EP-je, amire hosszú hónapok óta lehetett számítani, mégis – számomra legalábbis – szinte a semmiből bukkant elő ez az öt dal, ami akár nagylemeznek is beillene a hossza miatt. Hogy ez ennyire meglepett, valószínűleg annak köszönhető, hogy a figyelmem más zenék felé fókuszált az utóbbi hetekben (többek között az év végi listázáshoz hallgattam újra a kedvenceket), de ahogy először végighallgattam ezt az EP-t, azonnal nyomtam az újrajátszás gombot.
Az ötszámos EP nyitó monstruma egy tizenhat és fél perces szörnyeteg, amihez foghatót még sosem bocsátott útjára a zenekar. Sokszor neccessé tud válni a bő negyedórás zenei történetmesélés, ám a Soilwork parádésan oldotta meg a feladatot. Borzasztó gyorsan rá lehet hangolódni a címadó A Whisp Of The Atlanticre, ami rengeteg apróságot, kevésbé apróságot és a védjegyszerűen megjegyezhető énektémákat rejti (oké, Stridtől ez azért nem annyira meglepő). Egyfajta soilworkös hullámvasút az egész, amiben a laza, popos dallamoktól kezdve a dzsesszes fúvósokon át (!) a régivágású tikatikáig mindent bevetettek a vélhető siker érdekében. Példa nélküli szerzemény tőlük, minden szempontból tízpontos kivitelezéssel, engem kilóra megvettek vele, jó párszor meghallgattam, de még biztos, hogy sokat is fogom hallgatni, egyelőre képtelen vagyok megunni.
A tavalyi Verkligheten az egyik kedvenc Soilwork-lemezemmé nőtte ki magát, noha kezdtek rajta kicsit összemosódni a határok a The Night Flight Orchestrával, és ugyan az EP-n szereplő dalok nagyrészt közben / utána készültek, én mégsem érzem egyenes folytatásnak, sőt, pont, hogy az előbb említett határvonalak szorosabbra zárását érzem bennük. Mivel klipes formában már nálunk is meg lehetett ezeket hallgatni, óriási meglepetésekre ne számítson senki, de jó ezt így egyben újra megismerni, főleg, hogy koncepciózusnak is szánták a bennük rejlő tematikát.
A The Nothingness And The Devil a durvább vonalat követi, és ugyan megvan az a jellegzetes „svédes”, maróan magával ragadó riffelés, de a kétlábdob elég sűrű, Björn is csak acsarkodik meg kiabál, még a refrén is dallammentes maradt, a végefelé csillapítja le a lendületet a gitár néhány óvatos témával. A Feverish már kicsit szintisebb-sziruposabb indítást kapott (na jó, ebben azért van némi kikacsintás a TNFO felé, de tényleg csak az elején pár másodpercnyi), de ebből is baromi lendületes tételt faragtak, masszív, magával ragadó dobtémákkal, és itt már akad egy kevés dallamos refréntéma is. A Desperado a már eddig megszokott lendülettel folytatja, sehol egy perc pihenő, az egykori melodeath világban otthonosan mozgó Soilwork körvonalát rajzolja ki, és ezért is határozottan azt érzem, hogy ez az EP inkább a régi önmagukból merítő modern ökölcsapás, mintsem a tavalyelőtti album folytatása. A záró Death Diviner kicsit visszavesz a sebességből, ragadós középtempó, ragadós dallamok, monumentális öt perc, egy sokszínű érzelmi tűzijáték.
Ki tudja, merre indulnak tovább zeneileg, de nem félek attól, hogy rossz lenne az irány – bármerre is menjenek. EP-ket nem szívesen pontozok, de ezt a hossza és a tartalma miatt is érdemes, ide tényleg nem tipikus EP-re való fillerek kerültek, tényleg minden ízében fantasztikus hallgatnivaló, a feltöltődés pedig garantált!
Hozzászólások