Shock!

Ha egy zenekarból kivesszük az egyik fő mozgatórugót, elég nagy a valószínűsége, hogy rövid távon szürkül, hosszú távon megrogyik a produkció. Persze létezik pozitív ellenpélda is, de abban az esetben legalább annyira karizmatikus előadó/zenésznek kell pótolnia a hiányzó csavart.

A Soilwork esetében ez nem történt meg, mert miután Peter Wichers kilépett – gyakorlatilag egy folyamatosan felfelé ívelő karrier közepén – a helyén tátongó űrt Daniel Antonssonnal próbálták betölteni, aki olyannyira nem okozott tartós fájdalmat, hogy még a nevének is utána kellett néznem, a vele készült lemez pedig egészen egyszerűen jellegtelen. Ezek után a rajongók egy emberként sóhajtottak fel, amikor Wichers visszatért a zenekarba, és végre az ő védjegyszerű riffjeit és szólóit hallhatják újra. Hiába mondták annak idején, hogy a 2007-es albummal mint buldózerrel vágtak utat maguknak, ez a buldózer bizony csak az új lemez nyitó dalával, a Late for The Kill, Early for The Slaughterrel indult újra pusztító útjára.

A patetikusságból visszavéve tényleg azt lehet mondani, hogy a Soilwork végre visszatalált az őt megillető helyére, és – remélhetőleg – folytatják az utat felfelé. Ezzel kapcsolatban túl sok kétségem nincs, mivel a The Panic Broadcast méregerősre sikerült, és nemcsak azért, mert Wicher újra itt, és Björn Strid ha lehet még változatosabban énekel, hörög, üvölt (néha metalcore-osan, de van amikor Corey Taylor hatását is fel lehetett fedezni apróságokban), mint bármikor eddig. Tény, hogy az énekdallamai annyira beazonosíthatók és ragadósak két hang után, hogy szinte azonnal lehet énekelni vele együtt a refréneket, noha az is tagadhatatlan, hogy párszor megvan az „ezt mintha már hallottam volna valahol"-feeling. Sebaj.

Gyakorlatilag üresjárat nélkül pörög a lemez, minden dalban találni valamit, ami rögtön befészkeli magát az agyba. Persze pár kedvenc így is kiugrott: a Night Comes Clean hangulati ízei és a refrénje miatt, gyönyörűen kinyílik a nóta a végén, a Let This River Flow telitalálat bombasztikus sláger, Björn ezerhangú és óriási dolgokat énekel benne. Rögtön utána az Epitome pedig kicsit újszerű ízeket hoz, az eleje konkrétan mintha újkori Alice In Chains lenne, és ez totálisan jól is áll a csapatnak, a végén Björn szeretnivaló módon szétüvöltözi magát. Az Enter Dog Of Pavlov is zseniális, bár meg mertem volna esküdni az elején, hogy instrumentális marad, de jól megleptek egy adrenalintól duzzadó várhatóan koncertkedvenc szerzeménnyel, amire tényleg csak azt tudom mondani, hogy akiben erre sem mozdul meg semmi, menthetetlenül be van oltva metal ellen.

Érezni, hogy minden eddiginél jobban odafigyeltek arra, hogy a dalok tényleg kerek dalok maradjanak úgy, hogy megmaradt a változatosság is, és persze ott vannak a kötelező gitárszólók, amelyek egészen egyszerűen kurva jók, Wichersnek hallhatóan jót tett a szünet, megkockáztatnám, hogy a legemlékezetesebb szólókat most játszotta fel erre a lemezre. Ő is az a fajta gitáros, aki megjegyezhető gitárszólókat ír, ha szereted Jason Beckert, Jeff Loomist, Marty Friedmant, egészen biztosan rá fogsz érezni Peter stílusára is gyorsan. De az új gitáros, Sylvain Coudret is hallhatóan remekül passzol a zenekarba, kiegészítik egymást Wichers-szel, ráadásul elég szép számú szólót kapott. Azt meg mondanom sem kell, hogy Dirk Verbeuren az egyik legjobb metaldobos a műfajban és nemcsak az olyan gyors dalokban remekel, mint a King Of The Treshold, hanem a középtempósabb, rafináltabb szerzeményekben is.

A szó jó értelmében véve kommerszebbek (vagy mondjuk inkább úgy: közérthetőbbek) a dalok, mint bármikor eddig, de ez remélhetőleg csak újabb rajongókat hoz nekik – abszolút megérdemelnék. Ha szeretnéd tudni, milyen egy naprakész, saját stílussal rendelkező, minden ízében mai, de valahol hagyományos értékekre épülő svéd csapat, a Soilworköt neked találták ki. A The Panic Broadcast meg a 2010-es legjobbjai között egészen biztosan ott lesz az év végi listában. 9 pontot gondolkodás nélkül megér ez a lemez, és ha esetleg az új Nevermore-t túl punnyadtnak találtad, a Soilworkben nem fogsz csalódni. Abban viszont én reménykedem, hogy lesz hazai koncert a közeljövőben.