Shock!

Bevallom, kicsit fázni szoktam az olasz tradicionális metal csapatoktól, ugyanis akármennyire lelkesek is legyenek és bármennyire forrjon is a lokális színtér, a bandák nem mindig állnak a helyzet magaslatán. Néha helyénvaló a félelmem, néha nem, időnként pedig nem is tudom, hányadán állok az adott zenekarral.

Így a Soul Takers-szel sem tudok igazából mit kezdeni. Amit játszanak, az alapvetően nekem való, dallamos heavy metal, némi kevés prog beütéssel, de igazából ugyanazt érzem velük kapcsolatban, mint a nemrég recenzált osztrák Ecliptica esetében: mi az ördögért töltöm az időmet már megint egy úgy-ahogy (de nem túl jól) megszólaló, ezeréves klisékből építkező, távolról se reménytelen, de valójában teljesen középszerű és érdektelen banda lemezével? Ráadásul Dino Brentali énekében van valami furcsán modoros és idegesítő hangszín, amelytől bizonyos pillanatokban ki tudnék szaladni a világból. Mindezek tetejébe teljesen orrhangú a srác, nem egészen értem, mi benne az „extraordinary" (az infólap fogalmaz így) – talán csak nem „extraordinarily irritating"-et akart írni a szorgos kiadói csinonvnyik?

Egyébként cselesek ezek a Lélekrablók: azzal próbálnak egyediek, kiemelkedőek lenni, hogy az amúgy igencsak háttérben zsizsegő gitárokat érdekesnek, izgalmasnak álcázott zongorakísérettel látták el (sőt, némi hegedű is befigyel itt-ott) – ez ideig-óráig (mondjuk a 3. nótáig) valóban szórakoztató és oldja a ránk telepedő unalmat, de 51 percnyi feszült figyelem eléréséhez bizony édeskevés. A néhány nevetséges musical-szerű részről pedig inkább jót vagy semmit... Persze most mondhatnám azt, hogy 8-10 évvel ezelőtt még tetszhetett is volna ez a lemez, de az a helyzet, hogy akkoriban – a Rhapsodyt frissen megismerve, ami azért egy teljesen más szint – ugyanúgy max. közepesnek ítéltem volna a Soul Takers produktumát és félek, a mai 18 évesek is továbblépnek majd. Már amennyiben Olaszországon kívül metalkodnak...