Shock!

A Lélekdoktorok amellett (vagy annak ellenére), hogy a világ egyik legocsmányabb honlap-designjával rendelkeznek (komolyan, aki nem dobja ki a taccsot ettől az ízléstelen színvilágtól, azt meghívom egy sörre), elég találóan nevezték el bandájukat.

A Soul Doctor ugyanis a Fair Warningból és a Zenoból (Uli Roth szintén gitáros öccsének méltatlanul ismeretlen bandája) ismerős, ott nagyokat alakító és így tulajdonképpen a német hard rock egyik legendás torkának számító Tommy Heart saját gyermeke és nevéhez híven igazi üdítő, ránckisimító rockmuzsikát tol már négy lemez óta. Ötödik nekifutásra pedig koncertalbum kiadására szánta el magát a csapat.

Régi haverokkal, a német színtér sokat próbált veteránjaival hozta össze Tommy a Soul Doctort valamikor a 90-es évtized végefelé – céljuk pedig nem volt más, mint hogy azt a zenét játsszák, amit szeretnek, és amit normális (illetve nálunk egészségesebb, változatosabb) zenei kultúrájú országokban a közönség is el tud tartani. Japánban a Fair Warning tulajdonképpen sztárbanda (volt?), ezért nyilván a fényképezésmániás, mosolygós ország rockzenéért rajongó része keblére ölelte Tommyékat, de (a leg)több konferansz alapján elmondható, hogy hazai pályán is kajolja a bandát a nép. Nem is csoda: két sörrel a kézben vagy akár anélkül, a Soul Doctor vérbeli klub-, illetve délutáni-koraesti műsorsávba való nyári fesztiválmuzsikát játszik. Ha például az ember csak elhalad a színpad mellett útban valamerre és megáll egy pillanatra, hogy belehallgasson a zenébe, garantáltan ottragad a koncert teljes időtartamára – mindenkinek, aki valaha fesztiválon járt, volt már hasonló élménye.

Nos, ez ugyanaz az eset, csak a nagyszobában, irodában, kocsiban játszódik le. Amikor például először betettem a lemezt munka közben, simán körbement négyszer-ötször és időnként fel-felkaptam a fejemet Tommy valamelyik fogósabb dallamára, Mike Vescerát idéző frazírjára; egy-egy húzósabb riffre, ötletes témára, na meg persze örök szerelmem, a Hammond egynémely megnyilvánulására, hogy „ejha, ez de jó". Érdekes módon aztán itthon, rendes hangerőn hallgatva nem voltam annyira elájulva a daloktól; jelen sorok írásának pillanatában pedig, szintén szerény hajlékomban, nyugiban, megint baromira bejön az anyag. Ódzkodnék tehát a túl magas pontszámtól, de a fentiek alapján teljesen nyilvánvaló, hogy értékes, időtálló, magas színvonalú és biztos kézzel elővezetett, érzelemdús és mindenekelőtt felettébb szórakozató rockzenéről van szó. Hozzáteszem, hibátlanul is szól az anyag és így is simán elhiszem, hogy nulla utómunka van a felvételen. Profizmus és lazaság – valahogy így kellene a kettőnek mindig is viszonyulnia egymáshoz!