Gőzöm nem volt, hogy miféle zenét rejthet a Soundisciples, az igazat megvallva egy infólap szövegben szúrtam ki a Portishead nevét (brit trip-hop zenekar, Bristolból, ja, hogy a Soundisciples is bristoli...), így gondoltam, rossz már nem lehet a dolog.
Aztán kiderült, hogy nagyrészt baromira semmi köze jelen formációnak a trip-hophoz, inkább helyenként amolyan indusztrial metalos katyvasz, Marilyn Manson, a NIN nevét említeném, azonban énekileg meg olyan grunge-os szenvedős helyenként a dolog. A második dal úgy indul, mint a Matrix filmzenéje, a Rob D dala a Clubbed To Death lenne (elég nyúlás-ízű), ebbe keverj egy kis INXS-t, támogasd meg női vokállal, divatos elegyet kapsz. Na jó, nem rémes, csak sok van ilyen a világon. A harmadik dal megint egy éles kanyar, rap, hip-hop, aztán jön egy keménykedős egyszerű gitárriff és dallamos refrén, grunge-os. Kezdem úgy érezni magam, mintha valami válogatáslemezt hallgatnék. Nincs könnyű dolgom, hehe, nem tudom kategóriák közé szorítani a csapatot, bár a Peaceville-es csapatoknál ez lassan törvényszerű lesz.
Lessük most meg, miképp néz ki ez a három tagú csapat. Megtekintettem és most már nem csodálkozom semmin, bizarr fejek, az egyik tagé főleg. Szögként mered előre a feje búbján három összecsavart hajtincs, csinos, holnaptól én is ilyet hordok úgy érzem. Hopp, közben kiderítettem, hogy nem ezen a lemezen vendégénekel a Portishead énekesnője, de kár, viszont most a Massive Attackból és a Reprazent nevű formációból többen közreműködnek, utóbbiakat sajnos nem ismerem. A MA viszont remek zenekar, remek lemezekkel.
Közben megint metalkodnak a bristoli fenegyerekek. Az énekesnek amúgy nincs rossz hangja ám. Olykor kicsit elmennek indie-be is, éljen az eklektikusság, a hatos dalban meg a U2 szellemét idézik meg, érzelmes húrokat pengetve. Kezd zavaróvá válni, hogy nincs saját arca a zenekarnak, hanem mindenhonnan beépítettek ezt-azt a saját elképzeléseik közé. Lehet ezt saját zenének nevezni egyáltalán? Mindamellett pont ez a hatos (Nine Days) az egyik legjobb, érzelmi töltése olyan 90 fokos. A hetes tétel zeneileg Portisheades kicsit (nagyon kicsit), női vokalizáció segít az amúgy nem kicsit Layne Staleyt utánzó énekesnek. A nyolcas kő elektronika, borultabb NIN-módra. Utána jönnek vissza a gitárok, de ez engem már nem téveszt meg, nem tudtam beleszeretni a zenébe, sajnálom. A tizedik dal mansonos, utána két remix található még a korongon. Plusz a multimédiás rész, ahol a Reject c. dal klipjét lehet megtekinteni, a klip amúgy tipikusan angolos, tetszett.
Ezek után kiknek tudnám ajánlani a zenét? Csakis tág tűrőképességgel, illetve széles zenei ízlésvilággal rendelkezőknek. A zenekartól pedig a következő lemezre több eredetiséget várok, mert ez elég halvány így, ebben a formában, hiába profi a kivitelezés.
