Bő egy éve léptek színre Finnország agrárrockerei, és arattak osztatlan sikert világszerte kedves feldolgozásaikkal, jobban mondva átdolgozásaikkal. Ez talán a helyénvalóbb kifejezés. Nyilvánvalóan kellett ez az album, mert azért tizenhárom dallal a tarsolyban elég hamar le lehet zárni egy turnét, még ha csupa felfedezetlen helyre is jutottak el a srácok, meg aztán annyi klasszikusból lehet meríteni, hogy a forrás gyakorlatilag kiapaszthatatlan. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy ebben a műfajban a népszerűség növekedésével párhuzamosan egyre több bekiabálást hallhatunk, miszerint melyik kedvencünk melyik slágerét kellene újragombolnia a csapatnak, szóval résen kell lennie a finneknek is.
A recept maradt, ami előzőleg, a Farm Machine lemezen is bevált, a farmok világától nem szakadtak el (vicces módon még a kiadójuk is a Spinefarm), tehát a bluegrassre jellemző hangszerelés uralkodik most is. A felhozatal tizennégy dalból áll, és a feldolgozott csapatok stílusa elég széles skálán mozog. Ugyanúgy kötelező most is a Metallica és a Guns N' Roses, mint az AC/DC tavaly, immáron viszont az Iron Maiden sem maradhatott ki, vagy régebbi alapvetések, úgymint Deep Purple vagy Steppenwolf. És végre Megadeth.
A Steve 'N' Seagulls sikere nem önmagában abból fakad, hogy az említett aranzsman megszólaltatásával szimplán eljátsszák az eredeti dalokat, ez önmagában kevés lenne, hamar megunnánk, ha különösebb kraft nélkül adnák elő őket. A titok nyitja a picike csavar minden szám esetében, ami néhol egy ügyes kis futam, egy jópofa vokál vagy a hangnemek váltása, mint például a Sad But True esetében. Itt az intró utáni málhariff helyett egy dúrba átültetett mókás dallamot kapunk ajándékba, mindezt anélkül, hogy óvodás lenne a végeredmény. Ami eddig nem túlzottan – vagy inkább sehogy nem – volt jellemző: a háttérben meghúzódik pár szintetikus harmónia, nem csupán akusztikus hangszerek kapnak teret, na meg pár fúvós is feltűnik. Szuper.
Hiba volna végigmenni minden egyes dalon, hiszen az érdekességeket felsorolni nem lehetséges, és értelme sincs. Ami általánosan érvényes a lemezre, hogy a megszólalás gazdagabb, mint a debütáló korongon, aprólékosabban tolták egymásra a szólamokat, a hangzás kiérleltebb, dúsabb, és a vokálok is jobban meg vannak szerkesztve. Ezt nagyon jól demonstrálja a Steppenwolf örökzöldje: ebben sajátos hangulatok, balkáni ízek is megjelennek – erre az Aces High-ban is van példa –, amely mondjuk egyáltalán nem evidens, eléggé meghökkentőnek is gondolhatnánk, de nagyon szellemesen vezetik elő, elsőre nem is tűnik fel. Személy szerint nekem sokkal jobban adja magát, mint az eredeti, amelyet annyira nagyon sosem kedveltem a leállós refrénje miatt, de hát ki vagyok én az univerzumban?
A tizennégy dalból egy kakukktojás: a Fill Up The Tank a csapat első saját szerzeménye, amely napvilágot látott. Hangulatában semennyire se tér el a többitől, és ha visszafejtjük azon eredeti számok alapján, amiket feldolgoztak, nagyjából ez is '70-es évek-beli dalnak felel meg, persze csak a játék kedvéért érdemes ebbe belegondolni. Személyes kedvenceim a Burn (Deep Purple), a The Pretender (Foo Fighters) és a Symphony Of Destruction (Megadeth), ezek minden szempontból a legszórakoztatóbbak, akár a bulifaktort tekintjük, akár önmagukban vizsgáljuk. Ami nem annyira dob fel, az a Wishmaster (Nighwish) és az Out In The Fields (Gary Moore), netán az alapból nem kedvenc Self Esteem. (The Offspring. OK, az Offspring amúgy meg kedvenc.) Mint eddig is, a vokálok nagy részében Remmel viszi a prímet, de Herman érdesebb, melankolikusabb hangja is sűrűn hallható, ha rajtam múlna, még több teret adnék neki, igaz, dalokat is úgy kellene választani akkor, hogy az ő orgánuma érvényesüljön, lásd korábban Cemetery Gates.
Minden jel szerint jól halad a traktor, az eddigi szántás iránya jó, a csapat sikert arat, amerre csak jár. A Brothers In Farms ismét nagyon szórakoztató mű lett, akkor is működik, ha csak hátradőlve akarunk lazítani, de „böngészni" is érdemes, sok felfedezni való részlet bújik meg a dalokban.
Irány a friss levegő!
Hozzászólások