Shock!

Nem hittem volna, hogy valaha is kapunk még új dalokat Steve Perrytől. Utoljára ugye 1996-ban, a Journey Trial By Fire lemezén hallhattuk minden idők egyik legfantasztikusabb rockénekesét, aki a zenekarral történt újabb szakítását követően gyakorlatilag eltűnt a világ szeme elől, súlyos magánéleti tragédiája – felesége halála – pedig csak még inkább remetévé tette. Most azonban, huszonkét évvel a Trial By Fire, illetve huszonégy évvel a legutóbbi szólólemez, a For The Love Of Strange Medicine után itt a Traces. Ezt is megértük...

Kicsit felemás a viszonyom ezzel az albummal. Egyfelől Perry zseniális, ezer közül is azonnal megismerhető hangját óriási öröm hallani, mert nagyon hiányzott. Még akkor is, ha a bő egy hónap múlva, januárban 70. születésnapját ünneplő énekes értelemszerűen nem hozza magát olyan vehemensen, mint az Escape-en, a Frontiers-en meg a Raised On Radión. Magyarul Perry is más regiszterekben érzi már magát igazán kényelmesen, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, a torkában rejlő varázserő azonban ennyi év után is megvan. Ezt nem is akarom túlragozni: aki csak valaha is szerette a klasszikus Journey-t, pontosan tisztában van vele, mitől örök etalon Steve. Viszont ez a lemez ezzel együtt sem feltétlenül a régi Journey-fanoknak szól.

Ez amúgy bizonyosan így is van rendjén. Sok zenementes évet követően Steve saját bevallása szerint is csak elkezdett dalokat írni pár évvel ezelőtt: minden különösebb cél nélkül kiadta magából a fájdalmát, az aktuális gondolatait, meg úgy általában mindent, ami benne rejlett, a vázlatokból pedig végül összeállt egy lemeznyi nóta, és most itt vannak. A Traces ennek megfelelően nem következik semmiből, és belőle sem következik semmi: az énekest nem fűti becsvágy, bizonyítási vagy megfelelési kényszer, ez itt csak egyszerűen a hetedik iksz felé közelítő Steve Perry alighanem utolsó albuma. Mondanom sem kell, Neal Schon-módra szikrázó gitárokat, megarefrénes AOR-himnuszokat, nagy billentyűs szőnyegeket itt senki se várjon. A klasszikus perryzmusokat mai ízekkel összeeresztő No Erasin' ugyan valamennyire lendületesen kezdi a műsort, de ezt, illetve a középtájt elhelyezett, John 5-val közösen jegyzett Sun Shines Gray-t leszámítva szó szerint egyetlen tényleges rocknóta sem kapott helyet az anyagon. Steve ehelyett sok zongorával operáló, gyakran szimfonikus megoldásokkal is kacérkodó, lassú, érzelmes dalokkal pakolta tele a lemezt, a középpontban pedig természetesen végig a hangja áll.

Ha valaki nem töksüket, elsőre is vágni fogja, hogy a Traces egy baromi igényes zenét rejtő mű fölényes rutinnal megírt, kiérlelt, őszinte és tartalmas dalokkal, csodálatos hangszerelési megoldásokkal. Az említett két darab mellett mindenképpen muszáj megemlítenem például a baromi ragadós refrénnel ellátott We're Still Here-t, a Perryre olyannyira jellemző soulos, R&B-s Easy To Love-ot vagy a záró, filmzenés hangulatokkal is játszadozó We Fly-t is. Utóbbi a fináléban szó szerint megállítja az ember körül a világot: ez a figura tényleg ma is mágus, a hangjától futkos a hideg a hátamon 2018-ban is, akárhány éves, és akármit énekel. Emellett a produkciós oldal is méltó a muzsikához, szó sincs béna, kétfilléres konzervhangzásról, szarul álcázott dobgépekről, bénán egymásra hajigált sávokról. A közreműködők listája is elég durva, Vinnie Colaiutától kezdve Josh Freese-en, Jeff Babkón és Nathan Easten át az említett John 5-ig.

És hogy akkor mi a baj? A világon semmi. De egyvégtében hallgatva az én ízlésemnek túlságosan is homogén, túlságosan is balladisztikus, leállós-lassulós ez az egész ebben a formában. Még akkor is, ha a számok egyébként nem egyformák, és ahogy mondtam, önmagában véve mindegyik tetszik. Éppen emiatt aztán a pontozással is komoly bajban vagyok. Perry visszatérésének ténye, ma is óriási hangja, a zene megkérdőjelezhetetlen minősége simán a maximálishoz közeli értéket kívánna meg, egységes lemezként nézve viszont nem akaródzik bevésnem a Traces-re a tízest vagy a kilencest. Azonban ugyanígy nem akarok ennél kevesebbet sem adni, mert azt meg nem érezném reálisnak. Vagyis ez most azon ritka esetek egyike, amikor inkább passzolom a számszerű értékelést (úgysincs ennek akkora jelentősége, mint amennyire a kommentszekciós csörték alapján néha tűnhet). És még ha nem is fogom rongyosra hallgatni az anyagot, annyit azért simán ki merek jelenteni: ha ez Steve utolsó lemeze, akkor is méltó módon zárta vele a karrierjét, nincs miért szégyenkeznie.