Shock!

Ki ne ismerné e nevet? Létezhet oly metal rajongó, aki ha csupán hangyányit is vonzódik az északi, finn dallamvilág felé, ne hallott volna legalább 1-2 Strato albumot? Nem hinném... Nos, ennél többre aligha van szükség, szerintem ugyanis az egyiket vajmi kevés különbözteti meg a másiktól - gondoltam eddig.

Anélkül, hogy valaha is kétségbe vontam volna a csapat nagyszerűségét, tehetségét, ilyesféle kép alakult ki bennem. A srácok manapság alapvetően két nótafajtában alkotnak. Vannak rövidebb, gyors dalaik, valamint maratoni hosszúságú, mértékkel kúszó gigászok. A nyitó Eagleheart ez előbbi képviselője. Nagy közönségkedvenc lesz a koncerteken, kétségtelen. Pompás dallam, derűs bevezető. A Soul of a Vagabond, a Fantasia, a Papillon vagy az Elements mind-mind a második, nagy lélegzetvételű darabokhoz tartozik - nagy örömömre. Ezek a dalok számomra azt közvetítik, hogy a Strato nem az egyszerűbb, játszásiból felnyomott, röpke nótákra összpontosít. Még akkor sem, ha ezt esetleg a rajongók egy része idegenkedve vagy nemtetszéssel fogadja.

A Soul of a Vagabond úgy remek, ahogy van. Mélán, súlyosan hömpölyög, hangulata zord, a vokálok igézőek, a szimfonikus hangszerelés pedig tovább komorítja, nehezíti ezt az amúgy is több tonnás mamutot. A Find your own Voice visszatérés a fejlóbáló, eszementül szpídes világba, melyet Jörg Michael barátunk úgy dobol végig, hogy attól a hajában megbúvó összes csiga alighanem hanyatt-homlok világgá rohant. A Fantasia, a maga tíz percével a második óriáskígyó az albumon. Erőteljes, dinamikus kezdés után bevonjuk a vitorlákat és lenge szellők szárnyán hajózunk fantáziánk tengerén. A gyors-lassú részek váltakozása jellemző a dal egészére. Ismét hangsúlyos szerephez jut a sokszínű, nagyzenekari hangszerelés. A Learning to Fly persze megint az Orient Expresszt juttatja eszünkbe. A Pillangó (Papillon) éteri gyermekénekkel kezdődik, majd kibontakozik az album legdrámaibb dala, melyből akkor is süt, áramlik a keserűség, a bánat, a kétségbeesés hangulata, ha a szöveg egyetlen szavát sem értjük. Döbbenetes hatású mű, ezt nevezem kifejezőkészségnek.

A Stratofortress megér egy külön misét. Bár alig három és fél perc hosszú, ez a virtuóz, játékos, élénk darab képes táncra perdíteni az embert. Jens villámujjakkal pilinckázik a szintijén, Timo megveszekedetten nyűvi a húrokat, Jörg immár szögegyenes haja búcsút int gazdájának és sietve kihullik... Az Elements törvényszerű visszatérés a monumentális óriások körébe. Önálló oratórium. A záró Drop in the Ocean pedig egy ballada. Kotipelto koma mintha helyenként túlzásba vinné az áriázást. Hangja továbbra is kiváló ugyan, de a helyében a cipzáras farmert leváltanám gombosra. Akkor nem áll fenn a veszély, hogy becsípődik egy nemesb szerve, ezáltal kevesebbet kell sikoltoznia fájdalmában...

Amúgy az albummal nagyon elégedett vagyok. Remélem, a srácok továbbra is nagyívű, összetett nótákban szándékoznak gondolkodni. Az anyag egy gyorsabb-egy lassúbb dal felépítése - egyszerűsége dacára is - találó. Így nem sikkadnak el a szpídes tekerések, viszont a mamutok is kellőképp hangsúlyhoz jutnak. Tetszik az irányvonal.