Szakasztott olyanok, mint Fawkes. (Mesétlen beállítottságú olvasóink kedvéért: az öreg Dumbledore professzor főnixe, aki saját, mélán füstölgő hamvaiból képes újjáéledni.) Adott egy brazil (bocsi, finn!) szappanopera. A legkisebb fiú, Aranytorkú Timo egy szép napon elunja a banánt, földhöz csapja a mikrofont és kikattan.
Kispajtása, Villámkezű Timo kap pár emberes pofont az élettől, aminek következtében egyébként is iszékony, szuicid jelleme végleg befelhősülni látszik. A többiek, élükön Agyrém Jens kartárssal, eleinte csak ülnek és pislognak, mint a moziban. Majd ki erre, ki arra szivárog, elvégre élni mégiscsak kell valamiből... Eztán egy darabig kínlódnak. Sértődöznek, magyarázkodnak, győzködnek, vonakodnak, rimánkodnak, vakaróznak, tárgyalnak, tépdesik egymás amúgy is ritkuló hajzatát. Végül megszületik A Döntés. Melynek eredménye most itt hever előttem. A hősiesen ismét összebarátkozó ötös visszafogott, szolid külső mögé rejtett nekünk kilenc vadiúj szerzeményt.
A nyitó Maniac Dance nagyjából mindenre emlékeztet, illetve hasonlít, kivéve bármely korábbi Strato szerzeményre! Nem sorolható sem a loholós szpídó, sem a monumentális-málhás gigászok közé. Még csak nem is túl barátságos darab. Mintha hirtelen eltökélték volna, hogy valami aktuálisabbat - de mindenképpen tőlük szokatlant - tolnak a képünkbe. Nos, én nem bánom... A Fight!!! ugyancsak az anti-Strato, vagyis új-Strato vonalat viszi tovább. Komor, karcos, van erő a pucájában. Nem tudom, miféle effekteket rámoltak Timo hangjára, de alig lehet felismerni... Akárcsak a rockosabb és nem annyira metalos megszólalást, valamint a keverés egészét velük azonosítani. A Just Carry On azért már bír némi himnikus beütéssel. Mindjárt jobban is kacsint az ős-cuccokra. Nagyobb lélegzetvételű szerzemény az akusztikus hangszereléssel indító, majd izmot is villantó Back to Madness. A nóta egészén végigvonul a kettősség. A zakatoló gitároknak zongora, cselló, illetve operás áriázás válaszolgat. (Ez utóbbi kábé oly szívhez szóló, mintha egy Petrovics, vagy Bartók rém-műből vették volna kölcsön...) Megmutatkozik a Stratora jellemző monumentalitás, de nem a szokásos, könnyen befogadható módon. Death is the only true salvation, kötik az orrunkra. Hát, köszi. Máris jobb a kedvem!
A Gypsy in Me aztán lök egy aprót a hangulati görbénken. Timo ráadásul egészen úgy dalol, mint szokott. Hé, mi történt? Hová kerültem?!... Mindenkit megnyugtatok: a Götterdämmerung cím nem azt jelenti, hogy a srácok mostantól folk-blacket nyomatnak, kizárólag anyanyelven hörögve, állatbőrbe bújva és dorombot rezgetve. A Zenith of Power nem csupán címében erőteljes nóta. Kiváló dallammal bír, máris egyike a súlyos Strato-klasszikusoknak.
A Timo-Tours jóvoltából eljutunk jég- és hófödte vidékekre is. A Land of Ice and Snow egy többnyire lírai, lágy színekben mesélő szerzemény. Egyszerű és szép. Komótosan zakatol és visszahozza az album kezdeti hangzásvilágát a megint csak kevésbé közvetlen, de nem is túl elvont Leave the Tribe. Hasonló középtempót diktál a záró United. Muszáj volt himnuszolni a végére? Biztos? A nóta egyébként jóféle melódiával csábít, önmagában rendben is van, csak én nem kedvelem azokat a tételeket, melyeket eleve arra szánnak, hogy majd az egész nyáj kántálja a bulikon. És az ég áldja meg a fantáziátlan zenészeket: nem lehetne valami más címet kitalálni?! Ettől már herót nő rajtunk...
A végeredmény részben meglepő, részben nem. Vélhetően ez is volt a céljuk. Újabb hangzásvilágok, a megszokottnál kicsit színesebb nótaválaszték, kísérletezgető kedv megnyilvánulásai. Mit várhatnánk egy albumtól, melyen Tolkki mester Karel Gottnak mond köszönetet? Kíváncsian várom a koncertet.
