Shock!

Elvileg ez a lemez már 2003-ban megjelent, de új aktualitást ad neki, hogy épp a minap láttam egy lemezajánlóban az albumot, illetve hogy nyáron Európába jön a csapat. Na persze, nem a mi környékünkre, hanem csak egyetlen spanyol fesztiválra (Lorca Rock).

Csodálkoztam is, hogy a szintén mélyen vallásos Olaszországba hogyhogy nem ruccannak át, az mégiscsak közelebb lenne hozzánk. Azon meg pláne megdöbbentem, hogy a Maidennel játszanak a fesztiválon - ha illene viccelni az ilyesmivel, feltehetnénk a kérdést, hogy Dickinsonék vajon megváltoztatják-e a Number Of The Beast szövegét ez egyszer. Na mindegy, lényeg, hogy a valaha létezett legsikeresebb keresztény metal banda újra aktív és mostanában már az öreg kontinens felé is kacsintgatnak. Remélem, megyünk még Stryper koncertre. Annál is inkább, mert ez a koncertlemez iszonyú jó!

Aki túltette magát azokon a főleg külsőségekre vonatkozó hülyeségeken, amelyeket hallani/olvasni lehetett, és vette a fáradságot, hogy beleássa magát a Stryper munkásságába, az igencsak meglepődhetett. Így történt velem is: sokáig hidegen hagyott a banda, pont a fentiek miatt, aztán egy baráti összejövetel alkalmával nálam maradt az Against The Law lemez, és mivel valahol tudat alatt azért folyamatosan kíváncsi voltam ezekre a csodabogarakra, meghallgattam. Le is kellett üljek, mert letaglózott a zene... utána pedig szép sorjában a többi lemez is. Igaz, az Against The Law kissé más volt, mint elődei, hiszen ment a dallamos, lényegre törően keresztényi szövegvilágú, de erőteljes heavy metal és bejött a világi LA-rock.

Ennek természetesen bukás és feloszlás lett az eredménye, egyrészt mert az ősrajongóknak nyilván nem tetszett a stílusváltás; másrészt pedig valószínűleg Istennek sem, hiszen éppen ezidőtájt szabadította a világra a grunge "forradalmat", amely a 80-as évek bandáinak halálos ítéletével volt egyenlő. Ez nagy kár, mert akármennyire is röhejesek a Stryper legendás "bibliát dobálunk a közönségbe" akciói, és egyáltalán, az egész külcsín, ami a bandához tartozik (darázslogo és -szerelések); zeneileg nem lehet beléjük kötni. Nagy veszteség lett volna, ha ez a társaság is eltűnik örökre és nagyon nagy szerencse, hogy nem így történt.

Mitől is olyan jó ez a zene? Lássuk: Oz Fox gitározása kimondottan old school metalos, riffjei és szólói kissé talán Ozzy legendás gitárosait idézik, nem villog feleslegesen, viszont nagyon fasza kis figurái vannak. Michael Sweet hangja pedig amellett, hogy hatalmas terjedelmű, magas fekvésű, de dögöt sem nélkülöző (tehát kedvemre való), igazán egyéni orgánum. Dallamaik pedig kitörölhetetlenek: az Makes Me Wanna Sing és a More Than A Man heveny libabőrt okoz - utóbbi egy igazi dallamorgia, a vokálok pedig zseniálisak (Michael sikolyai nemkülönben - halld még a To Hell With The Devil végén például)! Mondjuk a Makes Me riffjét pont a Maiden nyúlta le a Wicker Manhez (haha, lehet hogy mégse a Priest Running Wildjának témáját, mint ahogy annak idején mondták sokan? Vagy Sweeték is onnan lopták? Ki tudja?), de akárhogy is, ez a 73 perc amúgy is a klasszikus Stryper korszak talán legjobb dalait szedi egy csokorba - az már csak hab a tortán, hogy mindez igazán nyers, metalos formában élvezhető. Igaz, a stúdiólemezeken sem volt igazán jellemző az a tipikus túlpolírozott 80-as évekbeli hajbanda-sound, ami gyakran a zene erejének rovására ment, de amit itt hallunk, az tényleg nagyot üt, még a számítógép kis hangszóróin keresztül is. Nincsenek lekeverve a cinek, természetes a pergőhangzás, hangosak a gitárok - metal a javából!

Amiért mégis kimondottan a 80-as éveket idézi az anyag, az pont a közönségzaj, ami egy cseppet művinek hat (főleg az énekeltetős részeknél), itt tetten érni azt a szándékot, hogy a készítők a nagy arénakoncertek hangulatát akarták visszahozni. Hát, sikerült, ahogy sikerült, de mint mondottam, zeneileg gyilkos az anyag. Éppen ezért direkt nem térek ki a történet ideológiai részére: legtöbbünk számára egyszerűen bugyuták és klisések a szövegek, de hát melyik metal bandának nincsenek ilyenjei? A különbség tényleg csak annyi, hogy a csöcsös csajok, dögös verdák vagy éppen a harcosok, sárkányok helyére Jézus került. Az egész persze nagyon színpadias, nagyon amerikai és így akár lehetne kamu is ez a keresztényesdi.

Ne feledjük azonban, hogy Stryperéket már a 80-as években is utálta és nevetségesnek tartotta nagyjából minden "igazhitű" metalos - én tehát a magam részéről elhiszem, hogy ezek a fickók komolyan gondolják ezt az egészet. Annál is inkább, mert az utolsó tracknek nem véletlenül az a címe, hogy Final Prayer - nem, ez nem valami kiadatlan ballada, ahogy Kiss Gábor kolléga gondolta (bizony, szerkesztőségünk főthrasherének is tetszik ez az album - hová lesz így a világ?), hanem szó szerint az, ami a címben van. Ilyesmit pedig csak meggyőződésből rak lemezre az ember - gondolom én. Ja, és természetesen a világnézetileg helytelen Against The Law-ról még hírmondó sincs itt, hehe. Itt van viszont - egyértelmű állásfoglalásként - a Soldiers Under Command meg az ökölrázós himnusz, a To Hell With The Devil.. Ja, és élő verzióban még az Honestly is tetszik, pedig a Stryper lassú számainak nem vagyok túl nagy barátja (a metal/hard rock történetének talán legnyálasabb számai ezek). Humorból is kijutott: a Winter Wonderland egy jópofa kis karácsonyi nóta feldolgozása, akinek tetszett a Pretty Maids-től a Merry Jingle, annak ez is fog.

Egyszóval: itt hiba nincs! Minél előbb szeretném DVD-n látni a Strypert, lehetőleg dokumentumfilmmel (hogy megértsem őket), régi klipekkel (hogy jót mulassak), és mondjuk akár pont ezen koncert képi változatával (baromira kíváncsi vagyok a közönségre is) együtt. És mivel idén nyáron sajnos nem tervezünk spanyolországi nyaralást, valamikor azért jó lenne, ha megint járnának Európában.

Tényleg, a Hitgyüli vagy a Jehovák nem foglalkoznak véletlenül koncertszervezéssel?