Shock!

A Superbutt olyasféle hungaro-metal, ami inkább nyugati zeneileg, magyarságát inkább már csak a dalok közé beékelt hungarikumokkal jelzi: most például pontos idővel kezdődik a lemez. Sorszámilag a harmadik. Ami vízválasztó szokott lenni.

Elég sokat tojoltam a kritikával, mert hiába volt eddig töretlen a lelkesedésem irányukban, most valahogy megtorpantam, mikor először végighallgattam a cd-t. Aztán még sokszor meghallgattam, és még mindig ugyanazt az óvatos távolságot érzem. Hozzáteszem, mindenféle „kevésbé sikerültséget" azért vélek felfedezni, mivel a kettes lemezzel akkora etalont bírtak készíteni minden szempontból, amit helyből átugrani nagyjából lehetetlen.

Szóvirágok helyett jöjjenek a tények. A borító klassz, mint mindig, és most digipackos, bár lehetett volna valami kis tartószerűséget eszkábálni a kihajtogatós bookletnek, hogy ne potyogjon ki folyton. A hangzás olyan „superbuttos", van egy szint amit már elvár az ember tőlük és ezt hozzák is jól. Viszont a dalokkal nem tudok mit kezdeni. Vagyis nem minddel. Jók-jók, de. És itt a „de" azt jelenti, hogy nem igazán találtam akkora átütő erejű dalt, mint a régi nagy slágerek, vagy amik nem lettek slágerek, de attól még átütő erejűek. Igen, hozzák a dilinyós dalszerkezeteket, menetelős, ugrálós, vezénylős ritmusokat, vannak megint vendégénekesnők, azonban összhatásilag mégsem kerek az egész. A Mother Goose basszus indítása például konkrétan Primus, ám valahogy mégis átsiklik rajtam a nóta, mintha itt sem lett volna. És talán ez a baj a lemez egészével: az ilyen relatíve egyszerű zenének iszonyatosan nagy fülbemászó erővel kellene rendelkeznie, fogós refrénekkel, abból meg itt keveset találtam.

A Broken Nose kiváló nyitó dal, tipikus 'butt, első klipnótának inkább ezt választottam volna, mint a Better Machine-t, ami egy kicsit átlagosabb, kiszámítható darab. A Wounds To Heallel egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni, valahogy mintha félkész lenne, az a riff ami a 15. másodperctől kezdődik, egyenesen buta és nem illik ide, kicsit sem áll jól nekik. Azt hiszem, megszületett az első Superbutt szám, amire egyszerűen allergiás leszek. A Here And Now basszusrészei viszont igen tetszetősek, és hát elég szépen szól is, tessék csak meghallgatni. A Johnny Bravo állat úgy ahogy van, mondjuk JB már rajzfilmben is alap. Klipet rá!

A Washaway és a Cheer The Leash már ismerős volt korábbról, a Flipover meg ismét olyan semmilyen. A záró Delusion Day egy komótosabbnak mondható, hangulatosabb cucc, tetszik is, kicsit kilóg a lemezről, de ez nem baj. (Bár ebben is van egy olyan riff, amit nem vártam volna tőlük... szórnám is ki belőle gyorsan.) A lemez felvéte után amúgy dobost cseréltek, Gábor Béla helyére Szűcs Péter került, aki már több zenekarban is bizonyított korábban.

Most úgy tűnik, mintha végigfanyalogtam volna az egészet, és valahogy ez így is van, számomra, szigorúan véve, önmagukhoz képest ez gyengébb album. Aztán az is lehet, koncerten másképp működnek ezek a dalok, ideje lenne lecsekkolnom, rég voltam már 'butt koncerten. Minden nyavalygásom ellenére még mindig bőven exportképes produkció ez, és hát nagyon nem baj, ha inkább ilyen zenéket hallgatnak az itthoni fiatalok, mint a poros kortársakat. Arra azért kíváncsi leszek, pár év múlva a zenekar miképp látja majd ezt a lemezt. És most kegyetlen leszek a pontozással.