Shock!

Szimpatikus, ha egy zenekar megpróbálkozik valami mással, mint amit megszokhattunk tőlük addigi működésük folyamán. A Superbutt is újított: négy magyar nyelvű dalt rögzített legutóbb. Igazából nem is emlékszem, hogy hallottam-e egyáltalán Vörös Andrást magyarul énekelni (talán némely vendégszereplésen kívül), az meg nem kérdés, hogy jó magyar szöveget többek szerint sokkal nehezebb írni, mint angolt.

Szerencsére nekik sikerült, bár az kétségtelen, hogy az IHM-es Palika elindított valamit a hazai metal-szövegírásban: igen, lehet a képeket szöveggé formálni, ahogy most Andrásék is tették.

A nyitó Szájon át érdekes módon a kezdeti 'buttos zúzda után átmegy nettó Hollywoodoo-ba, valahogy a két zenekar zenei világa keveredik össze érdekes módon, a verzék akár Trócsányi Gergőtől is származhatnának (pedig ebben a dalban Felföldi Péter vendégszerepel aki jelenleg a Chief Rebel Angelt gazdagítja). A nóta fasza refrénje után jön az a rész, amikor illik headbangelni a gitárosoknak, tegyünk mi is így majd koncerten. Pofásra sikeredett úgy összességében, és van valami keserédes íze az egésznek, talán az érdekes szövegek és a jó értelemben véve hatásvadász énektémák miatt.

A Legalább fáj már ízig-vérig saját ízű nóta (illetve picit SOAD, de ez nem meglepő náluk), a számomra még mindig etalon második lemezre is felférhetett volna, és a magyar vokalistahegy, Gyémánt Krisztián (Sin of Kain) hörög benne, meglehetősen öblösen. Kerek nóta ahogy van, nem kell ezt túlragozni.

A harmadik tétel a Menekülőre címet kapta, ez a legtáncosabb, Salim megint jókat penget, valahogy mégis ez a „kakukktojás" a zenekar munkásságában: például akad olyan riff is benne, amit bármelyik hard rock/glam-jellegű csapat megirigyelne: laza, húzós, tökös, állat (persze hozzá illő dobtémával). Imádom az ilyen kakukktojásokat, az pedig külön tetszik, hogy ezzel bevállalt a csapat egy olyan lazább témát, ami náluk eddig nem volt érezhető. Ha ez lesz a következő lemez iránya, máris vésem a magas pontszámot látatlanban, a dal pedig máris felkapaszkodott a kedvenceim közé, és meg is hallgatom most egymás után vagy ötször.

A negyedik nóta az egykori Hobo Blues Band által már megénekelt A Hetedik (József Attila), melyhez igazából túl sokat nem tettek hozzá, csupán modern köntöst kapott a klasszikus darab. Az eredeti annyira beleivódott a fülembe, hogy nehéz volt elvonatkoztatnom tőle, de érzésem szerint jól sikerült „2007-esíteni" a dalt. Amit most mindenképpen ki kell emelnem, az Szűcs Péter játéka, izgalmas, groove-os, megjegyezhető (!) dobolása sokat hozzátesz a zenéhez - bírom az ilyen dobosokat, örülök, hogy nem kallódott el a nagy magyar útvesztőben valahol.

Nyugodtan ki merem jelenteni: a Superbutt abszolút működőképes lenne (lesz?) magyarul is, a Black Soup-ot pedig elfelejthetem (azzal azóta sem sikerült szorosabb barátságot kötnöm). Ez a maxi ellenben remek kiadvány, ezek után erőteljesen várom az új albumot.