Shock!

Tájfutó térkép és iránytű helyett álljon itt jelzésértékűen néhány vezetéknév: Olsson, Svensson, Andersson... Aki ennyiből nem talál el becsukott szemmel, harántfekvésben Svédországig, az magára vessen! A hat fővel működő Supreme Majesty immáron harmadik komplett munkáját dobta piacra.

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt az albumot, az a KELLEMES volna. Mivel azonban bővíthetem és ragozhatom az ügyet, legyen hát a kellemesen túl simulékony, gigadallamos, kifinomult, lendületes is.

A skandináv srácok alapvetően tempós nótákat sorjáztatnak elénk - eltekintve persze a balladától. Énekesük, Joakim Olsson hangja tiszta, magas fekvésű - ahogy az egy billentyűkkel dúsan ellátott, harmóniát és jóérzéseket sugárzó zenei világhoz illik. A Supreme Majesty nem a tekerős, ultra-speed vonalat hajszolja, nem is keménykednek jobban a kelleténél. Inkább olyasmiben utaznak, mint amit egy felturbózott, abszolút mai Europe-tól elképzelhetnénk. Nagyon profin adják elő magukat, senkit sem riogatnak fölöslegesen. Nincs sikoltozás, hörgés, földbe döngölés, trapp. Nincsenek klisés zörejek, narrációk, nincs fölösleges magamutogatás, fülfárasztás. Még introt, rövidebb (időhúzó vagy hangulatrásegítő) átkötéseket sem találunk. Csupán jó nótákat. Így, egyszerűen. (Tán ők is a Trükkös fiúk nézetét képviselik, azaz: simple is safe...) A jól eltalált nyitó nóta, a Soulseeker tüstént rázizzenti a hallgatót a banda stílusára, hullámhosszára. Az első perc után bárki leszűrheti, szeretni fogja-e ezt a zenét, vagy sem, ugyanis nincs zsákbamacska.

Dallamaik könnyedén, fülbekúszóan áradnak, miközben a két hathúros, a basszer, valamint a dinamikára igencsak rásegítő dobos becsülettel alájuk pakolja azt, amitől a metal metalnak nevezhető. A billentyűk ízlésesek, módjával kéredzkednek előtérbe. A tűzrőlpattant Spellbound olyan, akár egy kis ékszerdoboz. Az átlagosnál kicsit bővebb vokálozással tűzdelték meg a Dance of the Elements perceit, ami cseppet sem baj, mert ennek a bandának a kórusai is a helyükön szólnak... A King of Warriors szintitémája kicsit olyan érzést kelt, mintha alig leplezett tisztelgés lenne a már korábban is említett Europe előtt. A One More Promise a csapat érzelmes, lírai oldalát mutatja be, Joakim pedig igazán meggyőzően énekel (itt is). Az instrumentális zöngeménnyel (The Quest Part I.), a zabolátlanul felpörgő Die in a Dreammel, valamint a dinamikusan záró The Bitter Enddel az album mindvégig kifogástalan minőséget nyújt.
A Supreme Majesty albuma megközelítőleg supreme-szinten teljesít.