Meg nem merném tippelni, hány embernek mond Magyarországon bármit is a Sven Gali neve. Gyanítom, hogy ha nem is névről, de legalább arcról biztosan ismerem a legtöbbjüket... A helyzet a csapat otthonát, Kanadát leszámítva persze tőlünk nyugatra sem lehet nagyon más, de mindenesetre most itt egy friss EP a hosszas szünet után feléledt alakulattól, amit valamikor remélhetőleg egy teljes nagylemez is követ majd. A magam részéről innentől bizakodva várom, mert az itt szereplő három plusz egy dal elég korrekt módon sikerült.
Ha te is a túlnyomó többséghez tartozol, és most lövésed sincs, miről beszélek, az ontariói Hamiltonból elstartolt zenekar a '90-es évek elején tűnt fel a színtéren. 1992-es, nevüket viselő első albumuk kiváló kritikai fogadtatásra talált dinamikus, erőteljesen Skid Row-beütésű dalaival, és hazájukban nagy sikert arattak vele, még egy aranylemezt is kaptak érte. Ez azonban már a grunge-éra kezdete volt, szóval hosszabb távon nekik sem termett túl sok babér, ami elég rendesen meg is kavarta a rendszerüket. Az 1995-ös folytatás, a grunge-osabbra vett Inwire már sajnos messze nem lett ennyire kiemelkedő, és bár természetesen továbbra is akadtak jó villanásaik, kábé akkora feltűnést keltettek vele, mintha meg sem jelent volna.
A zenekar 1996-ban feloszlott, az első album pedig utána amolyan kultkedvenccé érett a stílus hívei között, méghozzá teljesen jogosan, mivel eredetiség ide vagy oda, baromi jól játszottak, és telepakolták méregerős nótákkal. Az Under The Influence, a Tie Dyed Skies, az In My Garden, a Freakz vagy a Here Today, Gone Tomorrow nálam is rengeteget szólt az évek során, szóval kimondottan szeretem a bandát. 2007-ben egyszer már nekifutottak egy reunionnek, de akkor nem jutottak vele egyről a kettőre, most viszont megint itt vannak, ráadásul nagyjából autentikus formában, hiszen három régi tag képviseli náluk a korai felállást David Wanless énekes, Andy Frank gitáros és Shawn Minden basszer személyében. A nyolc évvel ezelőtt, tüdőrákban elhunyt Dee Cernile szólógitáros helyén Sean Williamson áll, a dobos pedig Dan Fila.
A papírforma a hasonló esetekben általában a szemérmetlen nosztalgiázás szokott lenni, azonban a Sven Gali – a stílusát tekintve is rokon Spread Eagle tavalyi visszatéréséhez hasonlóan – szerencsére nem akart céltalanul a '90-es évek elejére teleportálni. Bár egyébként érdekes megfigyelni, hogy az első érából, koncertfelvételről már ismert Hurt aktuális stúdióváltozata valójában nem nagyon tér el a három új nótától, pedig nem igazán alakítottak rajta – vagyis a csapat már akkoriban sem feltétlenül csak a legnyilvánvalóbb utat járta. A három friss dal pedig tökös és erőteljes, emellett pedig dallamos is és hard rock is, de nem három évtizedes paneleket sütögetnek bennük. A nyitó Kill The Lies döngölős nyitóriffje, lefojtott verzéje például helyből későbbi korszakokat idéz, ugyanakkor David már az elejétől kezdve valódi dallamokkal áll benne elő, és a refrén is igen fogós. A hasonló szabású You Won't Break Me még ennél is erősebb, szerintem ez a legütősebb darab az EP-n, a kórus és a szólómunka is briliáns. A Now érdekességét pedig egyes ütemek, effektek enyhén hip-hopos beütése adja, miközben magában a végeredményben összességében még sincs nyoma hip-hopnak. Ez is meggyőzően sikerült.
Kíváncsi leszek, mire jut egy teljes album keretei között a Sven Gali, főleg, ha néhány gyorsabb, tempósabb darab is befér majd a fentiekhez hasonló témák mellé. Nyilván nem olyan most a csapat, mint 1992-ben, de hát nem is 1992-t írunk, szóval hajlok rá, hogy ez így van rendjén. Az mindenesetre egyértelmű, hogy dalokat írni 2020-ban is tudnak.
Hozzászólások