Shock!

Viccbandát csinálni kifejezetten nehéz dolog. Mert persze az alapkoncepciót kitalálni, előjönni valami olyasmivel, amin az emberek jól szórakoznak, még viszonylag egyszerű, csakhogy ezzel óhatatlanul igen szűk keretek közé szorítja magát az adott zenekar, melyeken belül piszok nehéz megújulni vagy akár csak igazán hosszú távon érdekesnek maradni. Hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsem, a puni-cici-fütyi vonalra felhúzott Steel Pantheren például már régóta a kifulladás jelei tapasztalhatóak. Míg tehát Michael Starrékban másfél évtized után – bármennyire is szeretem őket – jelenleg én magam sem látok néhány évnél többet, a spacebeer-univerzumban alkotó Tankard már négy évtizede nyomja rendületlenül. Hullámvölgyek persze náluk is akadtak, de a húszéves jubileumra időzített B-Day óta magabiztosan, kilengések nélkül hoznak egy adott, jó színvonalat.

A velük kapcsolatosan hangoztatott azon kitétel persze egyértelműen túlzás, mely szerint a Sodom, a Destruction és a Kreator mellett velük teljes a Teutonic Thrash Big Four, de azért a thrash metal német AC/DC-je mindig becsületes iparosmunkát tesz le az asztalra. Náluk elő nem fordulhatnak olyasfajta stílusbeli kalandozások, mint mondjuk a Kreatornél, de mondhatnánk akár a Sodomot is: a Tankard most is kábé ugyanazt játssza, mint négy évtizede, persze lényegesen profibb módon és messze több produkciós munkával.

Épp ezért nehéz bő lére ereszteni a mondanivalót a Pavlov's Dawgs kapcsán. Ha ugyanis ránézel a borítóra, illetve elolvasod az olyan számcímeket, mint a Beerbarians, a Diary Of A Nihilist vagy a Metal Cash Machine, pontosan tudni fogod, hogy ez bizony egy újabb, épp ugyanolyan Tankard-cucc, mint bármelyik az elmúlt húsz évben. Az mondjuk durva, hogy ezúttal öt év telt el Tankard-nagylemez nélkül, hiszen a One Foot In The Grave még 2017-ben jött ki, az elmúlt időszak, beleértve a covid-éveket is, viszont nem eredményezte a csapat újraértelmezését. Persze nem is várunk tőlük ilyesmit, sőt, meg vagyok győződve róla, hogy egy stílusváltásra a rajongók csapatos anyázással reagálnának.

Nos, ha az eddig leírtakból nem lett volna egyértelmű, gyorsan le is szögezem: mindenki megnyugodhat! Gerre és a basszusgitáros Frank Thorwarth (érdekesség, hogy a korai időkben még fordított volt a felállás: Gerre bőgőzött és Frank énekelt) által vezetett csapat háza táján semmi sem változott, beleértve ebbe szerencsére a felállást is, mely 1998, azaz a gitáros Andy Gutjahr érkezése óta stabil. Azaz a Pavlov's Dawgs ismét csak egy tízszámos partythrash-gyűjtemény, a megszokott „Tankard" címkéjű hordóban érlelve. A főzde legízletesebb idei cuccai közt mindenképpen ott van az antiszociális himnusz Lockdown Forever, a közösségi korsólengetést és leküzdhetetlen csordavokalizálási vágyat eredményező, kifejezetten jó, dallamos szólót eleresztő Beerbarians, a slayerista riffet is bedobó Diary Of A Nihilist és a csipegetős, hat perc fölé kúszó Metal Cash Machine. A többi ugyan eggyel szürkébb, de ezek is bőven átviszik a lécet. Ha eddig is csípted őket, most is fogod, ha meg nem, ettől az anyagtól sem leszel rajongó. Ilyen egyszerű.