Shock!

Nem épp könnyű feladat egy új Tankard lemezről írni. Régóta puffogtatott közhely, hogy léteznek zenekarok, akik pontosan körülhatárolt világukhoz maximálisan ragaszkodva, lemezről-lemezre gyártják az új dalokat, amelyekről már megjelenésük előtt pontosan lehet tudni, milyenek is lesznek. A Tankard egyértelműen ilyen – zeneileg, a szövegvilágot, sőt még a borítót és a klipeket tekintve is. Mindez pedig azt eredményezi, hogy elég lenne akár annyit írnom: itt a tizenhatodik Tankard-nagylemez és pontosan olyan, mint amilyenek az előzőek is voltak. Vagyis zúzós, gyors sör-thrash, poénos, szójátékokra építő szövegekkel, vicceskedő borítóval és a címadóhoz készült felvezető videóval, meg persze a jellegzetes, kissé száraz sounddal.

Kicsit legyünk azért részletesebbek: a nyitó War Cry a dallamos intro után egy klasszikus, gyors tempójú, sodró lendületű tika-tika Tankard-dallá fejlődik, és gyakorlatilag erre is elmondható ugyanaz, ami a lemez többi számára is: kellemes, minőségi hallgatnivaló, épp csak semmi izgalmat vagy újdonságot nem tartalmaz. Ahogy a későbbi tételek sem, gyakorlatilag kivétel nélkül hallottuk már őket az elmúlt tíz év Tankard lemezein. Mindez persze nem feltétlenül baj, hiszen a csapat rajongói eleve tisztában lehetnek azzal, hogy a thrash megújítását nem pont Gerrééktől kell várni, és tulajdonképpen a lemezanyag is van annyira erős, mint bármely másik az utóbbi húsz évből.

A csapat egyértelműen a biztonsági zónán belül maradt ezúttal is, ettől függetlenül néhány erős dalt most is sikerült összekalapálniuk. A címadó doomos indítása jó súlyosra sikerült, és a benne hallható gregorián betét is vicces, csakúgy, mint a komolyan abszolút nem vehető, a csaknem az összes heavy metal-klisét elpuffogtató videoklip is. A másik kedvencem a záró The Party Ain't Over 'Til We Say So, amely egyértelműen az R.I.B. legjobb refrénjét vonultatja fel. Több ilyen fogós téma kellett volna, akkor egyértelműbben lelkesednék. Fogósság helyett viszont ezúttal is a gyors dalok dominálnak, amelyek közé még csak hírmondónak sem került egyetlen középtempós szerzemény sem: folyamatosan tekernek a fiúk a negyvenperces lemezen. Ez pedig sajnos azt eredményezi, hogy nem különülnek el egymástól markánsan a dalok, azaz összefolyik kicsit a lemez. Ráadásul néhány kevésbé erős szerzemény is született ezúttal, így összességében elődjénél leheletnyivel gyengébbnek és unalmasabbnak érzem az R.I.B-t.

Nagy gond persze nincs, a Tankard továbbra is Tankard, viszont most kicsit szürkébb és kevésbé szórakoztató, mint legutóbb.