Shock!

Hihetetlen, hogy repül az idő: Tarja Turunen immár nyolcadik éve nem tagja a Nightwishnek. A csapatnak, amely elsőszámú metal dívává tette őt, és a csapatnak, amelyet ő tett Európa egyik legnépszerűbb bandájává. Tuomasék azóta két albumon, valamint egy újabb kirúgott énekesnőn is túl vannak, de egykori frontasszonyuk sem vesztegette az időt, a Colours In The Dark ugyanis már a harmadik Tarja szólólemez.

Bár egynémely Nightwish korongot (Wishmaster vagy Once például) kifejezetten komáltam annak idején, az utóbbi időben mindkét fél ténykedését kisebb fenntartásokkal figyeltem. Tuomasék egyértelműen kezdik elveszíteni a kontrollt és a mértékletességet, amelynek eredménye a minden szempontból giccses és túlvezérelt Imaginareum lett, Tarja pedig – bár nem távolodott el túl messzire az anyabandája által eredetileg kijelölt irányvonalaktól – jócskán poposabbra higított, meglehetősen lapos szólólemezeivel szintén nem bűvölt el. Esetében sajnos ül az az alapigazság, amit Jorn Landéval kapcsolatban is évek óta emlegetnek, miszerint hiába lakozik valakiben óriási énekhang, ha nincsenek meg a megfelelő társak, akik mindehhez a kiváló nótákat is odapakolják, akkor bizony hiába énekli le a csillagokat is az égről az ember, a végeredmény mégsem lesz száz százalékos.

Tarjánál rögtön az első szólólemez (a 2006-os finn karácsonyi albumot nem számítom annak...), a My Winter Storm is pontosan példázta mindezt. Hiába ő a szintér technikailag leginkább képzett énekesnőinek egyike, ha a dalok nem működnek. Márpedig a My Winter Stormon nem működtek, és sajnos azóta sem működnek. Emlékszem, anno a PeCsában is egyfolytában az járt az eszemben, hogy ehhez a muzsikához bizony tök fölösleges Mike Terrana vagy Doug Wimbish... Megjelenésekor a kettes What Lies Beneth-et elég sokszor hallgattam, azóta viszont egyszer sem került elő, és gyaníthatóan ez a sors vár jelen recenzió tárgyára, a Colours In The Darkra is.

Nem mintha annyira gyenge vagy rossz lenne a lemezanyag, épp csak a karakteres, kiemelkedő nóták hiányoznak róla. Pontosabban van egy meghökkentő téma, a nyitó Victim Of Ritual, amely azonban sajnos rossz értelemben emelkedik ki a többi közül: egyszerűen annyira ripacskodó és idegesítő, hogy képtelen vagyok végighallgatni. Ahogy a refrénben Tarja az r-eket ropogtatja, az tényleg a legrosszabb operett-előadásokat idézi. Nem is értem, miből gondolták, hogy pont ezzel lenne érdemes indítani a lemezt... A kettes 500 Letters már sokkal jobb, és teljességgel mentes a vadhajtásoktól, ami a nyitó tételt leszámítva amúgy majd az egész lemezre igaz. A Colours In The Darkon hallható muzsika ugyanis nagyrészt pont olyan, amilyet Tarjától vár az ember: az énekdallamokat és csodás hangját előtérbe toló, szimfonikus, könnyen emészthető, helyenként musicales, de ugyanakkor szerencsére a súlyosságot sem nélkülözi. A hömpölygő, monumentális Lucid Dreamer (amelyben Tarja lánya is felbukkan) is nagyon kellemes hallgatnivaló, akárcsak a pörgősebb Never Enough (kifejezetten jó választás volt ezt kihozni iTunes kislemezként), a talán leginkább metalos Neverlight vagy az Until Silence című csodaszép ballada (Tarja mindig is erős volt az ilyesmiben).

Nem akarok túlontúl szigorú lenni a Colours In The Darkkal, mert nem rossz a lemez, és ha eddig odavoltál Tarja szólódolgaiért, ezzel is maradéktalanul elégedett leszel. Objektíven nézve azonban egyetlen kifejezett húzónóta sincs rajta. Márpedig egy Kinslayer, egy Nemo vagy egy Dark Chest Of Wonders úgy hiányzik innen, mint egy falat kenyér.