Gary Hughes énekes/dalszerző/főnök ma is úgy működteti a Tent, mintha még mindig 1983-at írna a naptár. Az eredetileg 1994-ben indult brit zenekar a 2002-es Return To Evermore után egy jó fél évtizedre ugyan eltűnt, 2010-es visszatérésük óta azonban ezzel együtt már öt komplett nagylemezt, két válogatást meg egy EP-t is kiadtak, ami tényleg olyan tempó, amilyet a legtöbben csakis a hőskorban diktáltak. Kisebb szépséghiba, hogy ugyan látszólag igen komolyan pörög a dalszerző-gépezet, a csapat még sincs kreativitása csúcsán. Egy megbízható, jó színvonalat ugyan folyamatosan hoznak, lemezeik nagyjából fele pedig minden esetben erős, a 2011-es Stormwarning kivételével azonban számomra sosem tudták stabilan hozni azt a szintet, amit a The Name Of The Rose vagy a Babylon képviselt anno. Így pedig egy-egy új Ten-nagylemez érkezésének híre finoman szólva sem hoz lázba mostanában, de végül csak meghallgatom azért mindegyiket.
A Gothica is szinte magától jött szembe velem, és tulajdonképpen ugyanaz mondható el róla, mint elődeiről. Végtelenül finom, AOR-os hard rock ez, Gary Hughes szépen búgó énekdallamaira meg egy csomó heroikus gitártémára épülő, melodikus, mesélős, epikus rockzene. A hétfős zenekarban három gitáros, illetve billentyűs is játszik, a zenei alapok pedig ennek megfelelően sűrűek, rétegzettek és vastagok. Ráadásul már a kezdet kezdetétől sajátjuk egy olyan mély és meleg hangzás, amely leginkább olyan, mintha mezítláb lépkednél egy vastag, finom szövésű szőnyegen. Gary negédes dallamaival együtt mindez végtelenül barátságos, békés, harmonikus hangulatot hoz létre, amitől egész egyszerűen jó hallgatni a Tent. Így pedig természetesen ezt a lemezt is.
Főleg, hogy a Gothica első fele kifejezetten izmos: a nyitó, nyolc perc feletti, rétegzett The Grail masszívan kiemelkedik a lemezről, lévén olyan erős dal, amely bármelyik korai, mára klasszikussá érett nagylemezükre is felfért volna. A kettes Jekyll And Hide kifejezetten slágeres darab, ami a Ten könnyedebb oldalát mutatja meg, nem véletlen, hogy meg is klipesítették, akárcsak a soron következő Travellerst. Innentől kezdve viszont sajnos megint csak csökken a színvonal: az A Man For All Seasonst például már egyértelműen túlnyújtják, így annak ellenére sem működik, hogy a refrénjét ennek is jól összerakták. Ráadásul, mire véget ér, már huszonöt perce forog a korong, és még mindig hátra van belőle hat track, így pedig sajnos óhatatlanul unalomba fullad. Ismét.
Az In My Dreams napsütéses, pozitív hangulata ugyan megint felkelti a hallgató érdeklődését, a The Wild King Of Winter viszont rockos riffelése ellenére is töltelék, a balladisztikus Paragon pedig unalmas, szürke és teljesen fölösleges, ami már csak azért is komoly baj, mivel ez az egyik dal, amely külön single-ként is napvilágot látott. Ha viszont valaki ezzel találkozik először, tuti, hogy messzire elkerüli a Gothicát. A másik maxis dal, a borzalmas című La Luna Dra-Cu-La és a záró Into Darkness sem igazán izmos, a Welcome To The Freak Show viszont az erősebb tételek közé tartozik, aminek köszönhetően a mérleg nyelve megint csak pozitív irányba billen, annak ellenére, hogy a lemez második fele összességében eléggé szürkécske.
A Ten tehát továbbra is kevés izgalommal, de megbízhatóan működik, és ugyan vélhetően sosem lesznek már olyan jók, mint másfél- két évtizeddel ezelőtt, rajongóik azért a Gothicában sem fognak csalódni.
