Shock!

Kissé nehéz helyzetben vagyok a Tennel, ugyanis arra kellett rájönnöm, hogy baromira összefolyik a fejemben Gary Hughes csapatának utolsó két évtizede. Nagyon szeretem és rengeteget hallgattam a brit melodikus hard rock intézmény '90-es évek második felében, 2000-es évek legelején kiadott albumait, de a főnök utána eléggé robotpilótára állította a gépezetet. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a Ten-lemezek mellett rendszeresen jelentkezik némiképp eltérő, de az alapsztorihoz már csak a jellegzetes hang és dallamvilág miatt is kapcsolódó önálló anyagokkal is, tényleg ember legyen a talpán, aki egy-egy random szám hallatán kapásból meg tudja mondani, hogy az pontosan mikor és hol jelent meg...

Fentiekben keresendő annak oka, hogy különösebb várakozások nélkül indítottam el a Here Be Monsterst, amelynek egyébként – ha esetleg valaki már most aggódna, hogy sokat csúszik majd a következő album... – javarészt a közvetlen folytatása is készen áll. Az összképre pedig, akárcsak az utóbbi Ten-albumoknál, most is azt tudom mondani némi ismerkedés után, hogy nincs vele nagy gond, és ebben tulajdonképpen benne is foglaltatik a lényeg. Gary stílusa gyakorlatilag bármikor, bárhol felismerhető, legyen szó akár lágy, meleg tónusú hangjáról, akár dallamvilágáról, összekeverhetetlen hangszerelési fogásairól, ráadásul a frontember mindig is jó zenét csinált, fogást tehát bajosan lehet találni a Here Be Monstersen. Ugyanakkor a lemez érdemeinek elismerése mellett sem beszélhetünk különösebben kiemelkedő darabról a diszkográfiában.

Tragédia azért persze távolról sem történt, a Ten tizenötödik nagylemeze kellemes hallgatnivaló. Az AOR-os és néhol keltás ízekkel átszőtt veretes, minőségi brit hard rockot hallgatva 2022-ben is ugyanazok a patinás nevek ugranak be az embernek, mint huszonöt évvel ezelőtt, a legerősebb korszakukban, vagyis a Thin Lizzy, a Whitesnake, a Dare és társaik öröksége megkerülhetetlen. Persze ilyen portfólióval a tarsolyában Gary aligha szorul ma már rá, hogy bárkihez is hasonlítgassuk, saját jogán is ott van a hivatkozási alapok között, a fenti párhuzamokkal inkább csak azt próbálom érzékeltetni, hogy a lényeg nem változott. Pontosabban annyiban azért igen, hogy a mai Ten visszafogottabb, érzelmesebb, nagyobb hangsúlyt fektet a líraian epikus oldalra, mint tették azt a korai érában – pedig súlyosság tekintetében azért akkor sem törtek a Malevolent Creation vagy a Dark Angel babérjaira...

A nagyjából egyórás játékidejű album ennek megfelelően szépen hömpölyög előre a maga komótos tempójában, de nem tagadom, minden igényessége ellenére nekem azért hiányzik innen az a tűz, ami az olyan dalokat fűtötte annak idején, mint a The Name Of The Rose, a Wait For You, a You're My Religion, a Spellbound, a The Stranger vagy a Barricade. Tudod, az a bizonyos szikra, ami a hallgatóban is egyből beizzít valamit, mert rögvest érzed, hogy itt és most valami jelentőségteljes jött veled szembe. Ezt a fajta izgalmat, érdekfeszítő faktort teljességében nélkülözi a Here Be Monsters, de mint írtam, a zenei minőségbe nem lehet belekötni. Sok zongorával, billentyűs szőnyegezéssel, szépen megfogott gitárszólókkal felékesített kompozíciókat kapunk, százszázalékos Gary Hughes-muzsikát, se többet, se kevesebbet. Nekem bőven elférne ezen az albumon még legalább négy-öt olyan, a banda mércéje szerint karcosabbra vett téma, mint a Strangers On A Distant Shore vagy a lemez legjobb riffjeivel operáló Follow Me Into The Fire, és ugyanígy a fent citált klasszikusokhoz hasonló, elsőre a fülbe költöző himnuszokat is hiányolom kissé. De ettől még persze el tudom ismerni a Fearless, a The Dream That Fell To Earth vagy a záró The Longest Time értékeit. Ráadásul jobban is szól az album, mint mondjuk a legutóbbi Illuminati.

Fájdalommentes, megbízható minőséget hoz új lemezén a Ten, de ha nem ismered őket, és tudni szeretnéd, honnan ered a melodikus undergroundban kivívott kultstátuszuk, ma is a The Name Of The Rose-t vagy a Babylont ajánlom első lépésként. És ez már minden bizonnyal így is marad.