Nem panaszkodhatnak mostanában a melodikus rockzene szerelmesei, hiszen olyan döbbenetes mennyiségű AOR és klasszikus alapokkal dolgozó dallamrock-csapat van jelen a piacon, hogy ember legyen a talpán, aki képes kiválogatni közülük azokat a produkciókat, amelyek érdemesek a nagyobb figyelemre. Sajnos erre a műfajra is érvényes a régi mondás, miszerint a kevesebb néha több, de ennek ellenére még a régi, bejáratott nevek is egy-két évente adagolják a friss albumokat, ami alól az utóbbi években turbófokozatba kapcsolt brit Ten sem kivétel.
Szerencsére Gary Hughes és nagy létszámú csapata még soha nem okozott oly mértékű csalódást, hogy a hallgató egy frappáns hátraarccal búcsút intsen nekik, legfeljebb tudomásul vette, hogy a legutóbbi lemezek valamivel izgalommentesebbek a ma már klasszikusnak is nevezhető korai anyagokhoz képest. Nem volt ez másképp a tavalyi Gothicával, illetve a 2015-ös Isla De Muertával kapcsolatban sem, ahol a kiszámíthatóság és az önismétlés mellett szintén a helyén volt a zenekar által képviselt magas minőség is, ami miatt mindig is nagyon kedvelhető volt ez a banda. Az Illuminati természetesen ugyanúgy, minden tekintetben beilleszthető ebbe a sorba és nyugodt szívvel odatehető mondjuk az Albion vagy akár a Heresy And Creed mellé, felcserélve akár az időrendi sorrendet is, mert gyakorlatilag semmi nem modernizálódott, semmi nem fejlődött a zenében. Ugyanazokat a tipikus, búgó, könnyfakasztóan fátyolos Hughes-melódiákat és az eddigiekhez hasonló hangszerelési megoldásokat hallhatjuk itt is, mint amiket már megszokhattunk.
Ilyenkor lehetne ugye azt hangoztatni, hogy a pihe-puha csomagolásban tálalt külsőségek mit sem érnek tartalom és jól megírt, emlékezetes dalok nélkül, azonban a Tenre ebben is mindig számítani lehetett. Gary Hughes remek dalszerző, aki még soha nem adott ki a kezei közül unalmas, lapos darabokat, legfeljebb kicsit megkopott a nívó, képletesen mondva: az évek során némileg lepattogzott a festék a zenekari logóról. Ezt jó esetben tekinthetjük természetes folyamatnak is, de semmiképpen sem róhatjuk fel hibaként. A friss anyag például nem is nagyon képviselhetne egységesebb színvonalat, mert szinte mindegyik fejezet megáll a saját lábán, és külön karakterrel rendelkezik. Tölteléknótának itt most nyoma sincs, még annak ellenére sem, ha a műsor ezúttal is átlagosabbnak tűnik a sokkal korábbi önmagukhoz képest.
Nyilván nincsenek itt már akkora nóták, mint amilyeneket a The Name Of The Rose-on vagy a Spellboundon hallottunk annak idején, de panaszra sincs ok az olyan kellemes darabok ismeretében, mint például a háborús tematikájú, lendületes Shield Wall vagy a lemezt szépen felvezető, pátosszal díszített intróból kibontakozó, epikus Be As You Are Forever. A mozgóképesített Esoteric Ocean is nagyon jó, azonban a szokásosan illúzióromboló, minimálköltségvetésű klipet messze kerülje el mindenki. Utóbbi egyszerűen nem méltó ehhez a zenekarhoz. S ha már a kritikánál tartunk, még mindig akad azért egy-egy szőrszál, amit el lehet hasogatni: elég csak a szintén pofás melódiákat tartalmazó címadóra odafigyelni, amiben egyértelműen hallatszik, hogy sokszor túl hangos az ének, és elnyomja a háttérben szóló muzsikát, de a vérbeli hard rock alapokon nyugvó Exile ritmusgitárjain is elfért volna még inkább egy kis smirgli a habosító billentyűs aláfestések helyett. A még tolerálható szinten hallgatóbarát megközelítés persze kivétel nélkül mindegyik szerzeményben jelen van, a single-ként kiadott Jerichótól kezdve a melankolikussága ellenére is pozitív energiákat sugárzó, megadallamos Rosetta Stone-ig, ami már önmagában is elegendő ahhoz, hogy ne csalódjunk túl nagyot.
A manapság már elcsépelt illuminátus-témakörére felfűzött koncepcionális sztori azért ne riasszon el senkit: a legújabb Ten-fejezet teljességel rendben van, nekem talán még az előzőnél is jobban tetszik egy hajszálnyival. Pontosan annyival, amennyi az egykor sűrű hajzuhataggal rendelkező Gary Hughes fején jelenleg található, aki egyébként a tréfa kedvéért igazán felénekelhetne már egyszer egy Nightingale-tribute lemezt, ugyanis hangszíne, dallamformálása és frazírjai szinte mindig Dan Swanö mestert juttatják eszembe. Persze ennek esélye kábé akkora, mint annak, amikor Dant fogjuk hallani Ten-dalokat énekelni.
Hozzászólások