A Ten egy 1995-ben alakult brit hard rock banda, amely az énekes/dalszerző Gary Hughes és az ex-Dare gitáros Vinny Burns köré szerveződött. Vinny már jó egy évtizede lelécelt, Gary azonban még mindig ott áll a mikrofon mögött, egy személyben vezetve ezáltal a zenekart, és bár az utóbbi években lezajlott viharos tagcsere-áradat kissé kétségessé teszi mindezt, a Ten elvben még mindig nem az ő szólócsapata. Annak ellenére sem az, hogy a zenét száz százalékban az énekes írja. A fáradhatatlan fickó neve garancia a minőségre, illetve egy igen jól körülhatárolható stílusú muzsikára, és a játék talán legnagyobb rákfenéje is egyben. Kissé sarkítva ugyanis elmondható, hogy ha hallottál egy Ten lemezt, akkor mindegyiket ismered. Gary és csapata ha nem is készíti el ugyanazt az anyagot újra és újra, a jól bejáratott, megszokott Ten soundtól azért sosem hajlandó akár csak néhány lépésnyire sem eltávolodni. Hogy mindez mennyire baj, döntse el ki-ki maga, a legfontosabb úgyis a dalok minősége.
Kétségtelen, hogy a csapat pályafutása során készített pár klasszikussá érett anyagot – az 1996-ban megjelent The Name Of The Rose mindenképpen ide sorolandó, de véleményem szerint a 2000-es Babylon is remek –, amelyek kapcsán minden valamirevaló AOR rajongó csakis hozsannázva nyilatkozhat, de olykor kifejezetten közepes, gyengécske produkciók is becsúsztak. Pont ezért a számomra komoly csalódást okozó, 2001-es Far Beyond The World után el is veszítettem velük kapcsolatban a fonalat.
A Ten lvérkeringésbe csak a rövid szünet után a csapat visszatérését jelentő tavalyi Stormwarning anyaggal kapcsolódtam vissza, amely köszönhetően fogós, kellemes dalainak, ismét meggyőzött. Az pedig még külön pikantériát is adott a dolognak, hogy a dobok mögött az ex-Fates Warning ütős Mark Zonder segítette ki a briteket. Tekintve azonban, hogy korábban is meglehetősen hullámzó színvonalat mutatott a csapat, a Stormwarning eltalált témái egyáltalán nem predesztináltak egy szintén erős soron következő anyagot. Pont ezért nem rohantam beszerezni a Heresy And Creed címmel körülbelül két hónapja megjelent tizedik Ten nagylemezt sem, és csak akkor hallgattam meg, amikor szinte magától jött szembe velem. Aztán meg valahogy ott ragadt a playlistben, és néhány nap alatt jó párszor lepörgött. Igazából nem tudok magyarázatot adni rá, miért hallgatom újra és újra, mert ha objektíven nézzük, ezen is csak néhány kiemelkedő darab van, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azonban mégis hallgattatja magát.
A The Gates Of Jerusalem intrója után nyitó, témájában maximálisan elcsépelt Arabian Nights mondjuk biztos bűnös ebben, ez ugyanis tényleg remek szám, mely Gary búgó hangjának köszönhetően sok női alsóneműben fog klímaváltozást okozni. A klipes Gunrunning is jó, akárcsak a szuper-AOR refrénnel ellátott Right Now, a rockos The Priestess vagy a CD csúcspontját jelentő, iszonyat fogós The Lights Go Down is. Azt is el kell ismerni azonban, hogy bizony ezúttal is akadnak töltelékek. A Raven’s Eye vagy a záró The Riddle tökéletes példa arra, milyen egy maximum időkitöltőnek használható, a lemez hangzása pedig egész egyszerűen csapnivaló. Ráadásul – bár elvben egy bizonyos Max Yates ütötte fel a számokat – tuti biztos vagyok benne, hogy élő dobos egy fia hangot nem játszott a Heresy And Creeden. Egész egyszerűen annyira szembetűnően gyenge, művi és élettelen a dobsound, hogy nem kell vájt fülű szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember előtt egyértelmű legyen a csalafintaság. Muszáj viszont szót ejtenem a friss igazolás Dan Mitchell játékáról, néhány nótában ugyanis a Tentől kifejezetten szokatlan, ámde remek tekerős szólót facsarint az orrunk alá, és persze Gary teljesítménye mellett sem szabad elmenni szó nélkül, aki még David Coverdale-nél is magával ragadóbban búg egyes számokban.
Egy szó, mint száz, nem tökéletes albumel a Heresy And Creed, sőt, még a Ten diszkográfiában is inkább csak a középmezőnyben foglal helyet. Engem viszont valamiért mégis elkapott, aminek köszönhetően újra és újra előveszem már hetek óta. Ha teszel vele egy próbát, talán veled is ez történik majd.
