Shock!

Bár nagyon szeretem a Testamentet, esetükben sosem várom annyira epekedve egy-egy új nagylemez megjelenését, mint mondjuk a Death Angelnél. Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy a kifejezetten ingadozó minőségű koncertek mellett a nagy visszatérésként beharangozott The Formation Of Damnationtől sem estem hanyatt anno. A négy évvel ezelőtti Dark Roots Of Earth már jobban tetszett, ráadásul az utóbbi időben élőben is kifejezetten jó formát mutattak, így régóta nem tapasztalt izgalommal vártam a tizenegyedik Testament-nagylemez megszületését. A pozitív előérzet pedig maximálisan beigazolódott, hiszen az új cucc jó ideje a legjobbjuk. A Brotherhood Of The Snake úgy lett friss és korszerű, hogy mégis minden old-school rajongónak gyönyörűségére válik majd hallgatni. Külön öröm, hogy Chuck Billy a bömbölések mellett újra viszonylag sokat énekel, ami miatt kapásból felsejlik a legdallamosabb, egyben pedig egyik legjobb lemezük, a The Ritual öröksége.

A lemez ellentmondást nem tűrően indul a már előre bedobott címadóval. Amellett, hogy tökéletesen vázolja fel ez a dal, hogy miről is szól a Brotherhood Of The Snake, minden benne van, ami miatt a Testament klasszikus zenekarrá tudott emelkedni a hőskorban. Ellenállhatatlan, sodró lendületű thrash-gránát, csakúgy, mint a szintén előzetesen bemutatott, riffelésében modernebb vizekre evező Stronghold is. A kettő között azonban ott a The Pale King, ami a Testament bizonyos korszakokban méltatlanul mellőzött, dallamosabb oldalát domborítja ki, hozzáteszem: kiválóan. Bár sokan esküsznek a csapat brutálisabb lemezeire is, a magam részéről mindig úgy gondoltam, ahol ilyen dallamérzék, illetve ilyen kvalitásokkal bíró énekes van, ott végtelen pazarlás egy az egyben bömbölésre cserélni a dallamokat. Még akkor is, ha Chuck Billy az utóbbiban is király.

A lemez indítása tehát kifejezetten erős, a négyes Seven Seals azonban kicsit szürkébb; ebben leginkább Alex Skolnick gitározására kapom csak fel a fejem. Alex természetesen az egész lemezen lélegzetelállítóan játszik, de a zenészek mindegyike megérdemli a kalapemelést. A Steve DiGiorgio / Gene Hoglan ritmusszekciót ezúttal nem tolták kifejezetten előre, magukhoz képest még visszafogottak is talán, de azért persze remek dolgokat muzsikálnak össze. Külön öröm, hogy a kissé száraz, klasszikus thrash-hangzásnak köszönhetően a bőgő is jól hallhatóan röfög, mellesleg pedig meglehetősen emlékeztet D.D. Verni soundjára. Összességében a korong hangzásvilága is régisulis, azaz a magasak dominálnak benne, de egy ilyen „vissza a gyökerekhez"-jellegű cucchoz tökéletesen illik.

A szintén kissé szürkébb Born In A Rut után a Centuries Of Suffering ismét pusztít: Billy végig jellegzetes bömbölését hallatja benne, Eric Peterson riffelése pedig időnként már death metalba hajlik. Alaposan fel is pörgetik vele a lemezt, ami a lassabb témák után jót is tesz az anyagnak. A Neptune's Spear iszonyúan fogós, ragadós, dallamos középrésze kifejezetten meghökkentő a csapattól, de a dal riffelése is király, ahogy az überbrutál, mégis kifejezetten jó refrénnel bíró Black Jack is az. A lemezt a Canna Business és a The Number Game szélvész kettőse zárja, szintén kifejezetten meggyőzően.

Igaz ugyan, hogy néhány középszerű, akár tölteléknek is beillő szám is akad a Brotherhood Of The Snake-en, az összkép azonban számomra a zseniális The Gathering óta nem volt ennyire meggyőző. Bőven felülmúlták vele a várakozásaimat.