Shock!

Nem titok, hogy Danev kolléga két éve engem emlegetett a Burn It Down kritikájában, mint a stáb azon tagját, aki mindig is hatalmas lufinak tartotta a The Dead Daisiest. Különösebben nem is akarok magyarázkodni ebben a témában, mindent tartok, amit Gyuri akkor és ott név nélkül ugyan, de idézett tőlem. Tök jó, hogy David Lowynek egy valag pénze van, amiből bármikor szekérderéknyi zseniális muzsikust tud szerződtetni maga köré, meg cserélgetni is képes őket, ha valamelyik éppen bemondja az unalmast, pontosan értem, mitől működik ez a történet – főleg élőben –, de a sorlemezeken alig találtam eddig érdekességet. Gyakorlatilag mindenkit nagyon szeretek, akik felbukkantak eddig a bandában, a haknizás, fesztiválozás meg egy dolog, az albumkészítés viszont más tészta. És bizony nehéz épkézláb saját dalokat írni úgy, hogy a csapatba csak évek hosszú sora után került be az első nagypályás dalszerző Doug Aldrich személyében, de ő is bő másfél évtizeddel a legtermékenyebb korszaka után, kvázi sessionistaként. Most azonban változni látszik a helyzet.

Mondanom sem kell, a helyzet kulcsa a jelek szerint ismét Glenn Hughes kezében van, aki tavaly egy személyben került John Corabi és Marco Mendoza helyére. Noha Glenn augusztusban már 69 éves lesz, egyrészt még ma is akárminek fazont tud adni, másfelől bármit érdekessé varázsol. Kerestem erre a megfejtést egy ideig, aztán pár éve feladtam: tudjuk be annak, hogy Hughes varázsló, és kész. Egyszerűen nincs más magyarázat arra, hogy a faszi ilyen kórtörténettel, ebben a korosztályban, ilyen munkamennyiség mellett is gyakorlatilag csak jó, még jobb és valószínűtlenül jó dolgokhoz adta a nevét, mióta a '90-es évek elején valahogy kiásta magát a kokszhegyek alól... Azon sincs mit titkolnom, hogy ebből kifolyólag totálisan elfogult vagyok iránta, és bármihez rokonszenvvel közelítek, amiben az ő hangja hallható. Nem csoda, hogy a vele készült két új dal, a Righteous Days és az Unspoken gyakorlatilag egyből jobban tetszett, mint gyakorlatilag bármi a Daisies eddigi munkásságából. A kereket persze ezekkel sem találta fel a formáció, klasszikus értékűnek sem nevezném e szerzeményeket, de most végre hallok valami megfoghatatlan pluszt náluk, ami eddig teljesen hiányzott a dolgaikból.

A csapat az eredeti tervek szerint – naná... – már nagyban turnén lenne, a kanyarban a Holy Ground című következő albummal, de a járvány az ő terveiket is szétcseszte, így aztán maradtak az áthidaló megoldások. A The Lockdown Sessions ennek megfelelően egy digitális EP, rajta a két említett dal akusztikus, élőben felvett, karanténos táv-változataival, illetve két feldolgozással. Nyilvánvalóan ez az egész így tényleg csak átmeneti ajándék és életjel lehet, viszont megerősített benne, hogy ezúttal végre nekem is van értelme várnom az új Daisies-lemezt. A két új nóta ebben a kissé fésületlen, nyers, természetes változatban is tetszik: a fentebb említett Hughes-féle hármas tagolásból a „jó" kategóriába esnek, de hát ez már így is sokkal több, mint amit eddig kínált nekem Lowy csapata. A Creedence Clearwater Revival Fortunate Sonja – itt Deen Castronovo énekével – kellemes színfolt, és a Humble Pie 30 Days In The Hole-jának érzékenyre, lassúra vett átértelmezése is jól sikerült. Mondanom sem kell, Hughes végig óriási, ma is minden egyes hangját különleges szenvedély fűti, és a jelek szerint tényleg csak egy hozzá hasonló figura hiányzott innen eddig ahhoz, hogy a kirakós minden darabja a helyére kerüljön.

Ezek után tényleg kíváncsi leszek az új albumra, és bízom is benne.