Az egykor – bár erősen underground szinten – de virágzó hazai progmetal színtér mára totálisan elkopott, a The Dethroners totálisan más irányból (és más néven) is érkezett, ennek ellenére a műfaj egyik hazai színfoltjává válhatna, ha gyakorlatilag nem fantomzenekarként működne a formáció.
A 2003-ban megjelent első nagylemezen még totálisan más zenei világot képviseltek, majd megtalálták Szabó Ágostont, akivel gyakorlatilag telitalálatot dobtak. Már a lemez előtti demókat hallva is erőteljesen felszaladt a szemöldököm, hogy: jé, ilyen van?... Ágostonnak az azonnal felismerhető, egyéni hangszíne a saját beépített kincse, amihez persze énektudás is társul. Dallamvilágilag Ray Alder/Devon Graves keveréknek tűnik elsőre, majd két pillanat alatt meggyőzi az embert, hogy ne jusson eszünkbe senki más.
A zene nagyrészt Dream Theater/Fates Warning/Dead Soul Tribe/POS vonalon mozog (mint ahogy a prog zenekarok nagy része, ez azért nem meglepő), talán a sok témaváltás miatt, de némelyik dalnál egy-egy fogósabb (amolyan együtténeklős) refrénnek örültem volna (pl. Horizontal). Viszont a líraibb dolgok nagyon fekszenek nekik, már az átvezető, Down is tök szép, de a záró Freewill gyakorlatilag bármikor képes kikészíteni az embert és összefacsarni valamit ott, ahol az emberek a szívüket hordják (végtelenített hallgatási funkció bekapcsolása ajánlott). A másik titkos fegyver a lemezről a Down Below, ott igazán libabőröztetők azok az énektémák, a vége pedig egyszerűen zseniális és megunhatatlan, még sok ilyet!
A Heritage a The Aebsence szellemét majdhogynem hajnanajozva idézi meg, a Refurbished eleje pedig szemtelenül emlékeztet a The Cult Phoenixére, de csak amíg át nem fordulnak Dream Theaterbe. Bizarr párosítás, az szent. Sokszori hallgatás után is rejt még számos felfedeznivalót mindegyik dal, nem egy tipikus elsőre ható zene, viszont rögtön lehet hallani a rengeteg belefektetett munkát.
A hangzást túl sterilnek és száraznak érzem, lehetett volna sokkal zsigeribb és élőbb minden hangszer, nagyobbat ütöttek volna a dalok érzésem szerint, valahogy ösztönösebb megszólalást képzelnék el ehhez a zenéhez. A billentyűszólók (meg a dob is) is túlságosan kinyúlnak a zenéből, valahogy az arányok sem stimmelnek. Nyilván ettől még nem fogok a Dunának menni, sőt, de az ember a tökéletesre törekszik (még így hallgatóként is) az adott kereteken belül.
A The Dethroners hazánk egyik legalulértékeltebb zenekara, méltatlanul kevesen ismerik (igaz, nem is egy mindenhol nyomuló formáció, és a felvétel óta tagcserék is történtek), ideje lenne már egy koncertnek, szívesen meghallgatnám a dalokat élőben! Aki progmetal (vagy akár csak dallamos, de igényes zenék) iránt akár halvány érdeklődést is mutat, azonnal szerezze be a lemezt. (És mivel nagy divat itthon is minden lemezre vendégénekeseket hívni, kéretik nem megfeledkezni Ágóról sem...)
