Shock!

Nem különösebben hozott lázba az, amit az fiatal olasz csapat bemutatkozó lemezéről olvastam egy-másfél éve, miszerint a srácok remek érzékkel keverik a romantikus-gótikus hangzást a súlyosabb, progosabb témákkal. Új lemezük viszont eljutott hozzám és meg kell mondjam, kellemes csalódás volt: rég hallottam ennyire pimaszul slágeres, egyben harapós és finomságokkal teli metal anyagot.

Egyszerűen pofátlan az a fogósság, amivel a The Dogma operál – ezen a téren a HIM legjobb pillanatait idézik fel, de megszólalásuk annyira súlyos, a hangzás annyira ütős (ne szépítsük: annyira metal!), amilyen Ville Valo-ék soundja sosem volt és más soha nem is lesz. Az intro utáni címadó tétel igazi súlyosság nélküli nyitása kicsit beetetésnek számít édeskés refrénjével (bár a kidolgozott, ízes gitárszóló már „gyanús), de az In The Name Of Rock hallatán szétesik a ház: power riffek a verzében és egy olyan refrén, amivel eurovíziós fesztivált lehetne nyerni – ha nem lenne szerves része az, hogy „won't you please fuck off".

A továbbiakban pedig szó szerint érvényesül az a nyerő formula, amire fentebb utaltam: málházós metal témák és ezer zenei finomság, amelyek között nem kevés prog poweres momentumot találhatunk. Az Evergrey hatása annyira egyértelmű (halld pl. a brutál riffek és a billentyűk összhangját, a fájdalmas énektémát a Ridin' The Darkban, esetleg a váltott gitár- és szintiszólót a Back From Hellben vagy épp az Angel In Cage nótát, főleg annak indítását és refrénjét), hogy ha Englundék tovább slágeresednek a következő években, két lemez múlva könnyen kaphatunk tőlük maguktól is ilyen arcbamászós anyagot.

A fogós, de szigorú témák és a hajlékony, fiatal Dickinsonra (is) emlékeztető énekhang miatt nekem speciel a finn Machine Men is beugrott, de az ő anyagaik alapvetően mentesek minden gótikától. Éppen ezért olyan szimpatikus a zene: a súlyosabb hangzások kedvelői mindent megtalálnak benne, ami hiányzik nekik a jobb híján love metalnak nevezett műfajból; de a HIM felől érkezők ugyanúgy tudnak vele azonosulni, mert tényleg ellenállhatatlanul ragadós. Ne higgyük tehát azt, hogy az In The Name-mel minden puskaporukat ellövik az olaszok: itt van a Bitches Street, a She Falls On The Grave, netán az I Hate Your Love, amelyet minden Nightwish rajongónak hallania kellene.

Slágergyűjtemény ez, a szó legmetalosabb és legpozitívabb értelmében. A maga nemében kifogástalan, zárszónak ugyanazt tudom mondani, amit a Powerwolfnál legutóbb: Gothica fesztiválra velük! Ha így lesz, elsőként veszek legközelebb jegyet.